A kicsi dió
Élt egyszer egy szegény ember, s annak annyi volt a gyermeke,
mint a hangyaboly. A gyermekek sokszor harmadnapig sem kaptak egy falat kenyeret,
olyan nagy szükség volt a háznál. A szegény
ember azért elindult, hogy valami kevés ennivalót keressen
a gyermekei számára. Amint megy egy erdõs helyen, eleibe
áll az ördög ember képében, s azt kérdi
tõle:
- Hova mész, te szegény ember?
- Én megyek, hogy egy kis élelmet szerezzek a gyermekeimnek, ha
valamihez nem fogok, mind meghalnak étlen - feleli a szegény ember.
Arra azt mondja az ördög:
- Azért egy tapodtat se menj tovább, majd én adok neked
egy olyan portékát, amit ha okosan használsz, gazdag leszel,
s nem lesz soha szükség a házadnál. Nesze ez a kicsi
dió, ennek az a tulajdonsága, hogy akármit parancsolsz
neki, mindjárt meglesz egyszeribe.
- De hát én azért neked mit adjak? - azt kérdi a
szegény ember.
- Én nem kérek sokat - feleli az ördög -, csak azt add
nekem, amit te nem tudsz a házadnál.
A szegény ember gondolkodik, hogy mi volna az, amit õ nem tud.
De semmi eszébe nem jutott, s minthogy erõsen meg volt szorulva,
odaígérte. Akkor az ördög átadta a diót
a szegény embernek, s elváltak egymástól.
Hazaérkezik a szegény ember a dióval, s kérdi a
felesége:
- Hát hoztál-e valami ennivalót? Mert szinte halunk éhen,
úgy oda vagyunk!
- Én, hallod-e, semmi ételfélét nem hoztam - azt
mondja a szegény ember -, hanem hoztam egy ritka diót. Ezt pedig
adta nekem egy ember, s az azt mondotta, hogy ennek a diónak akármit
parancsoljak, minden éppen úgy lesz.
- S ezt miért adta neked, mert tudom, hogy ingyen csak nem adta - kérdi
a felesége.
Azt mondja rá a szegény ember:
- Nekem egyebet nem mondott, csak annyit, hogy amit én a házamnál
nem tudok, azt adjam neki a dióért. Én gondolkodtam, de
semmit se tudtam olyat, oda is ígértem.
Arra fellobban a felesége, s azt mondja:
- No, te pogány, mit tettél, látod-e, én most várok
gyermeket, s te azt nem tudtad eddig, s eladtad elõre a gyermekünket.
- Már, feleség arról én nem tehetek, ennek most
már úgy kell lenni - azt mondja az ember, s parancsol a diónak:
- No, te kicsi dió, az én házam népének velem
együtt étel, ital, ruházat s minden bõven legyen!
S arra meglett minden, amit az ember mondott, s a háznép olyan
jóllakott a legfinomabb ételekkel, ahogy többször sohasem.
A gazda mármost még nagyobbra akart terjeszkedni, s parancsolta
a diónak, hogy neki a kicsi háza helyett legyen egy szép
kõháza, körülötte szép kertek, a mezõn,
közel a faluhoz, az õ számára szép kaszálók
s szántóföldek, azonkívül mindenféle marhák,
majorságok. Meg is lett minden, éppen az õ kívánsága
szerint.
Gazdag ember lett a szegény emberbõl, s közben a feleségének
is megszületett a gyermeke. Mikor a legderekasabban folytatnák a
gazdaságot, egyszer egy estefelé hozzá megy két
öreg ember, s szállást kérnek tõle éjszakára.
Õ adott is szállást örömmel s jó vacsorát.
Este, ahogy vacsorálnak, azt mondja a két öreg a beszéd
között a gazdának:
- Tudjuk mi, hogy az ördög eljön az éjjel, hogy ha lehet,
elvigye a te legkisebb gyermekedet, akit te nem tudva, szorultságból
odaígértél neki. Mi azért jöttünk, hogy
az ártatlant megmentsük, hogy ne essék az ördög
kezébe. Fogadd meg a mi szónkat: mikor lefekszünk, tegyél
az asztalra az ablak mellé egy egész kenyeret, hadd legyen az
ott az éjjel.
A gazda az asztalra teszi a kenyeret, s azzal lefeküsznek, s elalusznak
mind, ahányan voltak. Mikor legmélyebben aludnának, egyszer
tova éjfél felé kinn az ablak alatt megszólal az
ördög, s azt mondja:
- Hallod-e, házigazda, tudod, mit ígértél nekem,
mikor az erdõben találkoztunk? Add ki most, én azért
jöttem.
E szavakat a háziak közül senki sem hallotta, mivel mind aludtak,
de a kenyér megszólalt az asztalon, s azt mondta:
- Csak ülj veszteg odakint, várakozzál egy keveset, tûrj
te is, mert én is eleget tûrtem s várakoztam. Engem még
az elmúlt esztendõben õsszel elvetettek a földbe,
egész télen ott ültem s várakoztam, várakozzál
te is. Mikor kitavaszult az idõ, akkor nõni kezdtem lassanként,
s vártam, hogy nagyra nõjek, várj te is. Mikor az aratás
eljött, valami horgas vassal nekem estek, levagdaltak, csomóba kötöttek,
de tûrnöm kellett, tûrj te is. Azután szekérre
raktak, egy rúddal lenyomtattak, a faluba vittek, s várakoztam,
várakozzál te is. Ott asztagba raktak, rám tapodtak, hogy
ropogtam bele, s tûrnöm kellett, tûrj te is. Onnan behánytak
a csûrbe, valami összebogozott két darab fával agyba-fõbe
s két oldalba is jól megvertek, de tûrnöm kellett,
tûrj te is. Onnan zsákba gyúrtak, malomba vittek, két
keringõ kõ közé öntöttek, hogy egészen
összeromlottam. De el kellett tûrnöm, tûrj te is. Onnan
hazavittek, tekenõbe tettek, rám töltöttek valami sós
vizet, s az öklükkel két óra hosszat dömöcköltek,
gyúrtak, kínoztak engem. S akkor, ami legnagyobb kín a
világon, egy behevített égõ tüzes kemencébe
behánytak egy nagy falapáttal, de tûrnöm kellett, tûrj
te is. Ott jól megsütöttek, még meg is égettek,
onnét kitettek, ide behoztak, egy nagy vaskéssel darabokra hasogattak.
No, látod már, hogy én mennyit tûrtem, szenvedtem
s várakoztam, tûrj s szenvedj, s várakozzál te is.
Az ördög erõsen bízott, hogy mihelyt a beszédnek
vége lesz, övé lesz a gyermek, de abban bizony megcsalatkozott,
mert éppen a beszéd végével megszólalt a
kakas, s azontúl nem lehet neki hatalma az emberek között.
Azért hát elfutott a maga országába. Így
maradott meg a gazdának a kicsiny gyermeke.
Jókor reggel a gazda jó reggelit adott a két öreg
embernek, s megköszönte a feleségével együtt, hogy
a fiacskájukat megmentették az ördög kezétõl.
A két öreg avval továbbutazott, s a szegény ember
meg a felesége ma is gazdagon él, hacsak a kicsi diót el
nem vesztették azóta.
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Kriza János - Az álomlátó fiú
- székely népmesék -
