A csudamadár
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény asszony. Az a
szegény asszony olyan szegény volt, hogy nem élhetett semmiképpen,
hanem elment virágokat szedni, s a patikában eladta. Szedegette a
szegény asszony a füveket s a burjánokat, s közben azon gondolkodott,
mit mondhatna valamit a patikáriusnak, hogy jobban eladhassa. Amikor
így gondolkoznék, egy madárkára akadt a bokorban. Meg is fogta, s
akkor egy vékony hang azt kiáltotta:
- Vidd el a királyhoz, az megveszi, s ha megeszi a király a madárka
zuzáját, minden éjjel két zacskó aranyat kap a feje alá.
A szegény asszony el is vitte a madárkát a királyhoz. Azt kérdi tole
a király:
- Miért hoztad, te szegény asszony, ezt a madárkát énhozzám?
A szegény asszony azt felelte:
- Ez eladó, felséges uram.
- Mit kérsz érte?
- Csak száz forintot.
- Ó, az igen drága - azt mondja a király.
- Vagy nem, felséges király - feleli a szegény asszony -, mert ha
felséged ennek a zuzáját megeszi, minden éjjel két zacskó arany lesz
a feje alatt.
A király megvette a madárkát, de az asszonynak azt mondotta, hogy
ha igaz nem lesz, amit mondott, fejével játszik. A madárkát a szakács
kezére adta, s azt mondta:
- Te szakács, süsd meg nekem délebédre ezt a madárkát, de úgy ügyelj,
hogy ha a zuzája elvész, fejedet vétetem.
A szakács mindjárt megmejjesztette a madarat, s nyársra húzta.
Volt a királynak egy fia és egy leánya, akik iskolába jártak. Délben,
mikor az iskolából hazajöttek, igen erosen meg voltak éhezve, mert
az iskolába kenyeret nem vittek volt, s mikor hazaértek, mindjárt
a konyhába futottak. A szakács egy kötény forgácsért kiment az udvarba.
A két gyermek, hogy a konyhában senkit nem talált, a madárka szárnya
alól a zuzát leszakította s befalatozta. A szakács mikor behozta a
forgácsot, csak elrémült, hogy a zuzát nem látja. Mitevo legyen már
most, mert vége az életének! Gondolkozni kezd, s eszébe jutott, hogy
van az udvarban egy kotló is csirkékkel, s a csirkék közül egyet szaporán
megfogott, megmejjesztette, a zuzáját kivette, a madár szárnya alá
húzta, s így beadta a királynak.
Megeszi a madarat a király, s még jókor este, hat órakor lefeküdt,
s reggel hét órakor felkelt, de semmit sem talált a feje alatt. A
királykisasszonynak volt egy belso szolgálója, a királyfiúnak pedig
egy inasa. Ezek a királykisasszony feje alatt is, a királyúrfi feje
alatt is egy zacskó aranyat találtak. Nyomban befutottak a királyhoz,
s elmondották, hogy mit leltek. Erre a király mindjárt összehívatta
a tanácsosokat, s eloadta az egész dolgot. A tanácsosok elohívatták
a király szakácsát, s megkérdezték, hogy miféle zuza volt, amit a
királlyal megétetett. A szakács azt felelte:
- Az bizony, jó uraim, a madár zuzája volt.
De mikor a tanácsosok megmondották, hogy mi történt, o is csak megvallotta,
hogy amíg forgácsért járt, azalatt az úrfi és a kisasszony megették
a madár zuzáját, s o ijedtében helyébe tett egy csirkezuzát. Erre
a tanácsosok halált mondtak a szakács fejére. De volt a tanácsosok
között egy osz feju, s az így szólott:
- Hohó, uraim, a szakács nem bunös! Neki, hogy tüzet tehessen, forgácsért
kellett menni. A gyermekek a bunösek, akik a zuzát ellopták, azok
haljanak meg!
A tanácsosok tehát halálra ítélték a gyermekeket, hogy akasszák fel
oket.
Mikor kivitték a gyermekeket az akasztófához, a nép nem várta meg,
hogy felakasszák oket, mert sajnálta a gyermekeket, s az akasztófánál
csak a gyermekek s a hóhér maradtak. Akkor két gerlicemadár rászállott
az akasztófa két szegletére, s így szólottak:
- Te hóhér, ne akaszd fel a gyermekeket, mert ártatlanok, hanem vidd
el az erdobe s hagyd ott. Mi kiköpjük a zuzánkat, vidd el a királynak,
hadd egye meg, s minden éjjel két zacskó arany lesz a feje alatt.
Ahogy mondták, úgyis cselekedtek a gerlicemadarak, a hóhér pedig elvitte
a zuzájukat a királynak, s annak minden éjjel két zacskó arany lett
a feje alatt. A gyermekek pedig az erdoben bujdostak, s találtak a
suruségben egy olyan járatlan útra, ahol akkora burján volt, hogy
a marhának csak a szarva látszott volna ki belole. Itt a fiúcska egy
ökörnyomra lelt, s azt mondta a testvérének:
- Édes néném, itt valaha marha járt ezen az úton. Addig menjünk, amíg
valahogy kivergodünk az erdobol.
Mentek, mentek hetedhét országon is keresztül, s mégis az erdobol
ki nem értek. Utoljára egy olyan házra találtak, melynek az oldala
kidolt, s a teteje is rongyos volt. Mikor ezt meglátták, bementek
a házba, s a királyfiúcska így imádkozott.
- Én uram, teremtom, ha ennek a háznak fedele lenne, legalább az eso
nem verne, s a nap nem sütne alatta! - s ahogy így fohászkodott, mindjárt
fedele lett a háznak.
Hogy fedele lett a háznak, megtelepedtek benne. Estére vált az ido,
igen megéheztek. A királyfiúcska most így fohászkodott:
- Én uram, teremtom, ha egyéb nem, bárcsak egy kicsi hideg puliszka
lenne, be megennénk! - ahogy ezt kérte, az asztal megterítodött, s
jól megvacsoráztak.
A királyfiúcska akkor azt gondolta:
- Én uram, teremtom, bárcsak egy ágy lenne, amelyikben lenyugodnánk
- alig gondolta végig, már készen is volt az ágy.
Másnap a királyfiúcska vadászni ment. Hogy vadászni ment, hát talált
az erdoben egy nagy régi kastélyt. Bemegy, s hát látja, hogy senki
sem lakik abban, pedig hét szoba volt benne, s mindenik kibútorozva.
A hetedik szobának az ajtaján volt egy akkora lakat, mint egy üst.
Ennek a kulcslyukán benézett a királyfiúcska, s látott benne egy aranykaró
mellett, aranylánccal odakötve egy nagy óriást.
Másnap odaköltöztek a kastélyba a rongyos házikóból. Azt mondta a
királyfiúcska a nénjének:
- No, édes néném, most már jó szállásra találtunk, hat házban csinálhatsz,
amit tetszik, de a hetedik felé ne is menj - s akkor megint elment
vadászni.
A nénje pedig gondolta magában: "Ejnye, mi lehet abban a hetedik
szobában, csak benézek oda is!" O is meglátta az óriást az aranyláncon
megkötve, a kulcs lyukán keresztül, s úgy megszerette, hogy azt mondta:
- Ó, szívem szerelme, miért zártak ide? Hogy szabadíthatnálak meg?
- Ó, szívem szerelme - azt mondta az óriás -, végy a szádba három
csepp vizet, öntsd a lakatra s megnyílik. De hogy egymásé lehessünk,
a testvérednek el kell veszni. Mikor hazajön a vadászatról, tedd magad
beteggé, s ha kérdi, mi a bajod, mondjad, hogy csak úgy gyógyulsz
meg, ha egy eleven medvefiút hoz, s annak a húsát megeszed.
Hazajön a királyfiúcska, s a nénjét erosen betegen kapja, kérdi:
- Mi bajod, édes néném?
Azt mondja a leány:
- Ó, én erosen beteg vagyok, de egy kicsit elszenderedtem, s azt láttam
álmomban, hogy ha elevenen fogott medvefiú húsát megenném, jobban
lennék.
A királyfiúcska megsajnálta a nénjét, s azt mondta:
- Ha a lábam térdemig kopik is, addig megyek, míg medvefiút nem hozok.
Elindult hát, s ment hetedhét országon keresztül, amíg egy faluba
nem érkezett, ahol áldott Péntek és Vasárnap ofelsége lakott. Áldott
Péntek megszólította a királyúrfit:
- Tudom, királyúrfi, hova mész. Gyere be, nesze, adok neked egy zsebkendot
a kezedbe. Amint a havasba mész ki, találsz egy medvét a két kölykével,
kérjed a medvét: "Add nekem, bátyó, a kölykeidet, s én megtanítom
oket a világon minden nyelvre, magyar, német, román, cigány, örmény,
zsidó s francia nyelvre." A medve a világ drága kincséért sem
adja, hanem összefogózik veled, s le is sújt a földre. Akkor legyints
hátra a zsebkendovel, s mindjárt jön a segítség.
Úgy is lett, amint áldott Péntek mondotta. A királyfi a zsebkendovel
hátralegyintett, s ott termett két oroszlán, ezek az anyamedvét megfogták,
s mind összeszaggatták. Akkor a királyfiú elvitte a medvefiókákat.
Mikor vitte volna áldott Péntek kapujánál, áldott Péntek elvette a
medvefiakat, s adott neki egy fekete kutyakölyköt. A királyfiú a kutyakölyköt
hazavitte, a megsütött húsából a beteg nénjét jóltartotta, meg is
gyógyította, aztán elment megint vadászni.
Mikor hazajött, hát megint beteg a kedves nénje, s jajgatva, nyöszörögve
így szól:
- Egy kicsit elszenderedtem volt, s azt álmodtam, hogy ha egy vaddisznónak
a malacából ennék, mindjárt meggyógyulnék.
Akkor a kicsi legény azt felelte:
- Ó, lelkem, ha a lábam térdemig vásik is, elmegyek, s hozok neked
egyet.
S avval meg is indult, s mikor abba a faluba érkezett volna, ahol
áldott Péntek lakott, megint behívta a kicsi legényt - mert már legénnyé
kezdett volt cseperedni -, s megint azt mondta:
- Tudom, hova mész, öcsém, nesze, adok egy selyemostort. Te mikor
kimész a havasra, éppen a Bucsecs-hegy déli oldalában álló délkor
szoptatnak az anyadisznók. Osonkodj oda, s az egyik malacnak ragadd
meg a lábát, s úgy fuss vele, hogy mikor a malac elvisítja magát,
akkor egy mérföldnyire légy az anyadisznótól. Azok úgyis utolérnek,
de legyints hátra a selyemostorral, s ördög bajod se lesz.
Minden úgy ment végbe, ahogy áldott Péntek mondotta. Mikor az anyadisznók
utána röfögtek, s már-már szinte utolérték, hátrarittyentett a selyemostorral,
s hát uramfia, akkora kofal húzódott utána, hogy álló délben az álló
napot mindjárt megmozdította, s a disznók ijedtükben széjjelfutottak.
Vitte a királyfiú a vaddisznó malacát, de mikor áldott Péntek kapujánál
menne hazafele, az megint behívta, s a vadmalacot felcserélte egy
közönséges malacra. Azt is megette a nénje, s jobban lett.
Másnap megint vadászni ment a királyfiú, s hát nagy csudájára estére
megint beteg lett a nénjeasszony, s hogy megjavuljon, azt kívánta,
hogy hozzon neki a csattogó hegyek közül élo-haló vizet.
Megindult annak a felkeresésére is a szegény királyfiú, de legeloször
is áldott Péntekhez ment tanácsot kérni. De most áldott Péntek sem
mert tanácsot adni, hanem átment áldott Vasárnaphoz a szomszédba.
Elbeszélte a szegény királyúrfi baját, s áldott Vasárnap adott neki
egy fehér lovat, s azt mondta:
- No, te fiú, ülj fel erre a lóra, s menj el a csattogó hegyekhez.
Azok álló délkor egy szempillantásig nyugosznak, akkor olyan sebesen
meríts az élo-haló víz forrásából, hogy mikor ismét csattogni kezdenek,
már messze járj tolük, különben lovastul együtt odaveszel.
A szegény királyfiú a bölcs tanács szerint merített is vizet, de egy
kicsit megkésett volt, s amiatt a lova farkának egy darabja odaszakadott.
Mikor a királyfiú az élo-haló vizet is megmutatta áldott Pénteknek,
áldott Péntek azt is felcserélte közönséges vízzel. Mikor pedig a
nénje ivott belole, felkiáltott, s azt mondta:
- No, kedves öcsém, most már egészen jobban vagyok!
Nem is betegedett meg többet, hanem egy reggel szépszerével rávette
az öccsét, hogy megfürössze, s mikor a királyfiú beleült a fürdobe,
így szólott hozzá:
- Látod, édes öcsém, te velem sok jót tettél, sokat futottál, fáradtál
értem, azért kívántalak megfüröszteni. Nagy vitéznek kell neked lenni,
hogy olyan fenevadakat meg tudtál gyozni, lássam ezt a selyemzsinórt:
ha a két öklödet összekötöm vele, el tudnád-e szakítani?
Akkor a két öklét a selyemzsinórral erosen összekötötte. A szegény
királyfiú eleget erolködött, hogy elszakítsa, de bizony nem tudta
elszakítani, mert azt az óriás dugta ki a lakat lyukán, s mindenre
az tanította azt a jóféle kisasszonyt.
A királykisasszony, mikor látta, hogy a testvére nem tudja a selyemzsinórt
elszakítani, elfutott, és vett három csepp vizet a szájába, azt ráöntötte
a lakatra, s a lakat lepattant. Három cseppet öntött az óriás aranyláncára,
az is elszakadt, az óriás elszabadult, kifutott, s azt kiáltotta:
- Micsoda halállal akarsz meghalni, királyúrfi?
A királyúrfi azt mondta:
- Vágj engem miszlikbe, takarj bele a köpenyegembe, köss a lovam hátára,
s csapd el, hogy menjen, amerre tetszik.
Az óriás a királyúrfit miszlikbe vágta, a köpenyegébe berakta, a lovára
tette s elcsapta. A lova egyenesen áldott Péntekhez s áldott Vasárnaphoz
vitte. Nagy áldott Péntek levette a lóról, egy aranyteknoben összerakta
a tagjait, az élo-haló vízzel megöntözte, áldott Vasárnap pedig egy
aranyvesszovel megsújtotta. Egyszer csak megnyújtózik a királyfiú,
s felsóhajt:
- Én uram, teremtom, be elaludtam volt!
- El bizony - azt mondja áldott Vasárnap -, s ha én rád nem ügyeltem
volna, mindörökké aludnál.
Kérdi a királyúrfi:
- Hát most mit csináljak?
Azt mondja áldott Vasárnap:
- Menj haza, bucskázz keresztül a fejeden, s lesz beloled egy szép
galamb. Az ablak alatt van egy nagy körtefa, szállj annak az alsó
ágára. A nénéd, mikor meglát, kéri az urát, az óriást, hogy fogjon
meg, te csalogasd fel ágról ágra, a fának a tetos-tetejébe. Mikor
felcsaltad, hirtelen repülj le, bucskázz vissza a fejeden, megint
ember lesz beloled, s akkor bánj úgy az óriással, amint éppen neked
tetszik.
Igen szépen megköszönte a királyúrfi a bölcs tanácsot, és galamb képében
felcsalogatta az óriást a fának éppengos-éppen a legfelso ágára.
Hirtelen lerepült, átbucskázott a fején, s királyúrfivá változott.
A kardját elovette a kazalfa közül, ahova eldugta volt, s kiáltott
az óriásnak:
- Micsoda halállal kívánsz meghalni?
- Vágj miszlikbe - felelte az óriás -, s takarj a köpönyegembe, aztán
tégy fel a lovamra, s csapd el, hogy menjen, amerre tetszik.
A királyúrfi fogta magát, miszlikbe vágta az óriást, a köpenyegébe
takarta, s a lovára felpakolta. De a köpenyeg kihasadt, a ló mind
elszotyogtatta az óriás darabocskáit, s a varjak, csókák mind felszedték.
A királyfi megfogta a nénjét, megkötötte az óriás láncához az óriás
kamrájában, a lakatot felverte, s azt mondta:
- Te pedig ülj itt örökre - s avval elindult hetedhét ország ellen.
De hogy áldott Péntekre még egyszer visszatérjek, áldott Péntek a
két medvefiút készen felnevelve a királyfiúnak ajándékozta. Ezeket
is vitte magával. Ment, mendegélt hegyen, völgyön, erdon, bércen keresztül,
míg egy olyan városhoz érkezett, amelyik egészen gyásszal volt behúzva.
A város végén beszállott egy szegény özvegyasszonyhoz, s megkérdezte
tole, hogy miért van olyan nagy gyászban a város.
Feleli az asszony:
- Jaj, édes királyúrfi, ennek a mi városunknak egyetlenegy ivókútja
van, azt is egy hétfeju sárkány orzi. Azért, hogy megengedi, hogy
a város az o kútjából vizet hordasson, tartozunk neki minden esztendoben
egy leányt adni. Most éppen a király leányán van a sor. Holnap viszik
ki a kúthoz, a sárkány számára. A király kihirdette, hogy ha kerülne
olyan vitéz, aki a leányát megszabadítja, annak adná egyetlen leányát
s fele királyságát. Egy fekete vitéz már jelentette is magát a királynál.
Az idegen királyúrfi csak hallgatott, de mikor másnap délelott kilenc
órakor a királykisasszonyt szomorú pompával kikísérték a sárkány kútjához,
o is a két medvéjével megjelent a sokaság között.
A kísérok a szegény királykisasszonyt nagy sírások között otthagyták
a kútnál, csak a fekete vitéz maradott vele. De mikor a kút vize zuhogni
kezdett, az is elbútt, félre a bokorba. Kevés ido vártatva jön ki
a sárkány a kútból, mind a hét száján tüzes kék lángot okádva. A királyúrfi
sem volt rest, kardot rántott, s nagyot kiáltott:
- Megállj, sárkány, megvívunk!
- Nem bánom, királyúrfi! - azt mondja a sárkány.
Vívni kezdenek hatalmasan, mindaddig verekednek, míg a királyúrfi
már csaknem minden erejébol kifogyott. Akkor kiált a medvéjének:
- Rajta!
A két medve egyszeribe nekiszökött a sárkánynak, s egy szempillantás
alatt szétszaggatták, mert a sárkány is elfáradott volt. A királyúrfi
pedig mind a hét fejét levágta, s a nyelvének és körmeinek a hegyét
a vadásztarisznyájába tette.
A kisasszony látta, hogy az o vitéze mennyire elfáradott. Kérte, hogy
hajtsa fejét az o ölébe, s kissé nyugodja ki magát. A királyfiú ezt
meg is cselekedte, s mélyen elaludt. A fekete vitéz is elésündörgött
a bokorból, o is kivágott a sárkány csonka nyelveibol és körmeibol,
s betarisznyálta. Azután pedig odalopózott a királykisasszony mögé,
s egy sújtással az alvó királyúrfi fejét levágta, a királykisasszonyt
pedig megfenyegette, hogy ot is megöli, ha errol valakinek egy mákszemnyit
is szól.
Bevezeti a fekete vitéz a királykisasszonyt a városba, s ott a fekete
gyászt egyszeribe nagy öröm váltja fel. A király nagy lakodalmat hirdetett,
s oda boldogot, boldogtalant meghívatott. A fekete vitézt s a királykisasszonyt
szokás szerint az asztalfore ültették. Volt klánétás, cimbalmos, gordonos,
hegedus. Vígan folyt a lakodalom, csak a menyasszony volt szomorú.
De térjünk vissza a megölt királyúrfihoz. A két medve, mikor látta,
hogy az o uruk vérben fekszik, azt mondja a nostény medve a másiknak:
- Bátyó, gyere ide, hadd súgjak valamit a füledbe!
Az odanyújtotta a fülét, de a nostény medve súgás helyett mérgesen
belekörmölt, s a kifolyt vérrel a királyúrfi sebét megkenték, s mindjárt
megelevenedett. A medvék mindent, ami történt, elbeszéltek neki, s
a királyúrfi hazament a szállására a gazdaasszonyához, de nem mutatta,
mintha tudná, hogy ki a királykisasszony megszabadítója, hanem azt
kérdezte, hogy vajon adnának-e neki valamit, ha elküldene a királyi
lakodalomba?
- Hogyne adnának - azt mondja a gazdaasszony -, még a legrongyosabb
koldusnak is adnak.
Elohívta hát az egyik medvéjét, szatyrot, tarisznyát akasztott a nyakába,
s elküldte a lakodalmas házhoz. A medve mikor bement a kapun - közbe
legyen mondva, a fekete vitéz hét párnán ült - három párna kiszökött
alóla, s azt kiáltotta:
- Hajtsák ki azt az utálatos állatot!
De a menyasszony azt mondta:
- Ne bántsák szegényt, hanem ami van, mindenbol rakjanak a szatyrába,
tarisznyájába.
Raktak is abba fánkot, palacsintát, kürtoskalácsot, perecet, mézespálinkát,
töltött tyúkot, s avval a medve elballagott.
A másik medve is ugyanezt az utat járta meg, de már akkor mindegyik
párna kiszökött a fekete vitéz alól.
Harmadikszor maga a királyúrfi ment el a lakodalomba, s akkor a fekete
vitéz alól a szék is kiesett. A királykisasszony egyszerre kiáltozni
kezdett nagy örömmel:
- Ez az én szabadítóm, ez az én szerelmes jegyesem!
Hiába mutogatta a fekete vitéz a csonka nyelveket és körmöket, a királyúrfi
a legesleghegyit mutatta meg, s így a fekete vitézt ló farka után
kötötték. A királyúrfit pedig a kedves mátkájával összeeskették, s
a király fele királyságát is neki adta. Ma is élnek, ha meg nem haltak.
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár
Kriza János - Az álomlátó fiú