Viritó Pál Egyszer tizenkét vadász, mikor, mikor nem, nincs megírva, vadászott egy nagy sûrû erdõben. A kopók egyszer csak hajtani kezdtek egy rókát, a róka pedig, hogy kikaphatott az erdõbõl, egyenesen befutott egy rongyos malomba. Kérlelni kezdte a molnárt, hogy rejtse el õt valahova, mert ha a vadászok itt teremnek, vége az életének. A molnár felkapta a rókát a két hátulsó lábánál fogva, bevetette egy üres szuszékba, s ráverte a lakatot. A vadászok csakhamar odaérkeznek, s kérdezik, hogy hova lett a róka. A molnárnak tudni kell róla, mert látták, hogy éppen a malomba futott be a kopók elõl. A molnár azt felelte, hogy õ nem tud róla semmit, lehet, hogy itt a malomárok mellett elrejtette magát a nádasba. A vadászok keresték egy darabig a rókát, de hogy nem találták, elmentek vissza az erdõbe. Mikor a vadászok már messze jártak, a róka kérni kezdte a molnárt, hogy bocsássa ki õt a szuszékból. A molnár ki is vette, s a róka azt mondta neki: - No, te molnár, amiért megtartottad az életemet, én sem leszek háládatlan hozzád. Most elég szegény vagy ebben a rongyos malomban, de meglátod, úrrá teszlek - avval elbúcsúzott s elfutott. Nem telt bele három nap, s megint beállított a róka a malomba, egy nagy rézgomolyát hozott a szájában, s azt mondta: - No, te molnár, te Viritó Pál - így hívták a molnárt -, ezt a gomolyát tedd el jó helyre, hogy ebben hiba ne legyen, ezen semmi karcolás ne essék, még jó hasznát veheted, ha a szerencse megsegít - avval megint elfutott. Harmadnap újra beállított a róka, hozott a molnárnak egy ezüstgomolyát, s azt mondotta: - Ennek is jól gondját viseld, hogy el ne vesszen, benne semmi hiba ne legyen. Egy darab ideig oda volt a róka valahova, s tova tíz nap múlva hozott a molnárnak egy aranygomolyát, s evvel a szóval adta a kezébe: - No, te Viritó Pál, már erre ugyan vigyázz, hogy el ne vesszen, vagy valami karcolás ne essék rajta, mert ez már többet ér a másik kettõnél. A molnárnak nem volt más jobb helye szegénynek, hanem beletette a három gomolyát abba az üres szuszékba, melybe a rókát zárta volt, s feltette rá a lakatot. A gomolyák ott hevertek vagy három hónapig, s amikor a három hónap eltelt, eljött a róka, s elkérte a rézgomolyát a molnártól. - Hát te ezt mért veszed vissza tõlem, ha nekem ajándékoztad egyszer? - kérdi tõle a molnár. - Tudom én, mit csinálok - mondja neki a róka -, te csak bízz rám mindent, a boldogságodat kívánom. Egy városban, nem messze lakott a Zöld király. Annak volt egy igen-igen szép leánya. A róka elvitte a rézgomolyát ennek a királynak, s azt mondta neki: - Viritó Pál õnagysága tisztelteti felségedet, s evvel a csekély ajándékkal kíván kedveskedni, míg többel is szolgálhat. - Köszönettel vesszük - mondotta a király -, de szeretnõk személyesen is látni Viritó Pál õnagyságát, szívesen elfogadnók a látogatását. Ne felejtsd el neki megmondani. A róka harmadnap múlva elkérte az ezüstgomolyát is a molnártól, s azt is elvitte a Zöld királynak. A király megköszönte az ajándékot, s akkor is azt mondotta: - Bár láthatnók már õnagyságát! Nem valami alávaló személy lehet, ha efféle ajándékkal tud szolgálni. A róka eltávozott a király udvarából, s egy hét múlva elkérte az aranygomolyát is a molnártól. Elvitte a Zöld királynak s azt mondta neki: - Viritó Pál õnagysága harmadszor is tisztelteti felségedet s újabban is kíván egy kis ajándékkal kedveskedni. A királynak egész háza népe csodálkozott a fényes ajándékon, nézegették az aranygomolyát, s azt mondották a rókának, hogy Viritó Pál õnagyságát tisztelik, s mielõbb elvárják az udvarban. Hadd lássák, miféle elõkelõ ember az, aki ilyenekkel tud kedveskedni. A róka megígérte a királynak, hogy nemsokára udvarába fogja kísérni Viritó Pál õnagyságát. Avval visszament a molnárhoz, s elbeszélte neki, hogy hova vitte õ a gomolyákat, s hogy a Zöld király mennyire óhajtja õt látni. Sürgetni kezdte hát a molnárt. - No, csak készülj s menjünk, mert várnak erõsen. - Én menjek, én? Én tudom, hogy sohasem, ilyen rongyosan, egy király eleibe, hogy szégyenkezzem s pironkodjak. Nem megyek biz én, ha a gomolyák mind odavesznek is. Eredj el te, ha neked úgy tetszik, de én tudom, sohasem. - Ne félj te semmit - azt mondja a róka -, csak fogadd meg, amit mondok, s én mindent eligazítok a legjobb módon. Megbátorodik a molnár, s elindulnak ketten. Mikor egy nagy erdõn mennek keresztül, s leülnek egy keveset pihenni, azt mondja a róka a molnárnak: - Van acél s kova nálad? Tudsz vele tüzet csinálni? Ki tudsz ütni? - Én ki - azt mondja a molnár. Ki is ütött, s jó tüzet csináltak. Mikor a legjobban lobogott a tûz, a róka levetkeztette a molnárt anyaszült meztelenre, s a rongyos ruháját bedobta a tûzbe, s az mindenestõl fogva hamuvá égette. Volt a közelben egy nagyon nagy bükkfa, abba beállította a molnárt mezítelen, s meghagyta neki, hogy onnan ki ne mozduljon, amíg õ vissza nem jön, s fel nem öltözteti a legszebb ruhába. Avval elfutott, egyenesen a Zöld királyhoz. Mikor a király meglátta, hogy megint egyedül jön, azt kérdezte tõle: - Hát ugyan most sem jött el Viritó Pál õnagysága? - Jaj, elindultunk volt mi õnagyságával - azt mondja a róka -, de amint jöttünk a nagy erdõben, hat lóval, hintóval, tizenkét tolvaj csak kirohant a sûrûbõl, mind fegyveresen, a hatlovas hintót elrabolták, s el is hajtották. Viritó Pál õnagyságának minden pénzét elvették, lehúzták róla a drága köntösét is, s anyaszült mezítelen hagyták. Szégyenletében beállott egy bükkfa odvába, s ott várakozik, amíg én valami köntöst viszek valahonnan, hogy felöltöztessem. Erõsen sajnálta a király, szánakozott Viritó Pál õnagyságán, de nem késett, hanem egyszeribe befogatott hat lovat a maga hintójába, beleültetett két inast, s elküldte a legdrágább királyi ruháját, hogy abba öltöztessék fel Viritó Pált, s úgy hozzák el a hintón az õ udvarába. Elindultak hát a hintóval, s mikor az odvas fától egy puskalövésre voltak, azt mondja a róka az inasoknak: - Ti csak álljatok meg egy kevés ideig itt, míg én felöltöztetem õnagyságát, mert a szemérem nem engedi, hogy így szem elõtt öltözködjék. Veszi a róka a drága köntöst, viszi az odvas fához, kihívja Viritó Pált az odúból. Ott közel volt egy tó, abba beleállítja, s mind felmos rá egy rúd szappant, hogy egészen megfehérült, s akkor felöltöztette a Zöld király ruhájába, s azután elvezette a hintóhoz. Hogy az inasok meglátták, kétfelõl karonfogták, felültették a hintóba, s bevitték a király udvarába. A király kijött Viritó Pál elé a palotából, meghajtotta magát, s köszöntötték egymást annak rendje s módja szerint, s a két inas bevezette a várva várt vendéget a király fényes palotájába. Viritó Pál ott mulatott a királyi udvarban néhány hétig, s mivel ügyibe való legény volt, s jól is forgolódott, a király leánya igen megszerette. Addig s addig, hogy utoljára megesküdtek együtt a király s a királyné beleegyezésével. Mikor egy hónap telt volt el a lakodalmi nagy vendégség után, s Viritó Pál a feleségével karonfogva kint sétált egyszer a kertben, azt mondotta neki az új asszony: - Édesem, szeretném, ha elmennénk, hogy lássam meg én is a te udvarodat s jószágodat. Úgy hiszem, neked még pompásabb kastélyod van, mint ez a mienk. - Ó, kincsem - azt mondja rá Viritó Pál -, ha mi egyszer oda elmegyünk, onnan többet ide vissza egyszer sem jöhetünk. - Nem bánom én, ha nem jöhetünk is, mert én veled akárhol ellakom ezen a világon. Ezen úgy megijedt Viritó Pál, hogy szinte kétségbeesett, mert neki bizony egy talpalatnyi jószága sem volt, sehol az isten földjén. Elgondolta, hogy mekkora szégyent fog õ vallani, ha kimegy ebbõl a kastélyból. Mit volt mit tenni, csak rá kellett szánja magát, s elment, hogy elmondja búját-baját a rókának. De a róka biztatta, hogy semmit se gyötrõdjék, csak induljon el bátran, majd csak jól fog kisülni a dolog. Felkészültek hát másnap, a király befogatott hat lovat egy hintó eleibe, s abba beleült Viritó Pál feleségestõl. A király egy század katonát is rendelt melléjük bátorság okáért. Elbúcsúztak egymástól s elindultak. A róka mindenütt elöl ment, s ahogy megy, elér egy nagy tehéncsordát s megkérdi: - Pásztor, kié ez a tehéncsorda? A pásztor azt feleli neki: - Ez a vasfogú bábáé, mi bajod vele? - Az a bajom, ördögadta - azt mondja a róka -, hogy itt hátul jön egy sereg katona s utánuk egy hatlovas hintó. Amikor azok ide érkeznek, megkérdezik, kié ez a tehéncsorda, ha te azt találod mondani, hogy a vasfogú bábáé, a katonák mindjárt fejedet veszik, de ha azt feleled, hogy a Viritó Pál õnagyságáé, meghagyják életedet. - De már én inkább azt mondom, amit te mondasz, mintsem elveszítsem a fejemet. Megérkezik a hintó, kihajol az új asszony az ablakon, s kérdi a pásztortól: - Kié ez a tehéncsorda? - Ez a Viritó Pál õnagyságáé - feleli a pásztor. - Jól van - azt mondja az asszony -, ezután én leszek a ti asszonyotok, viseljetek jól gondot a marhákra, nehogy kár essék bennük - s egy csomó aranyat nyomott a pásztor markába. A róka ezalatt elér egy ökörcsordát s kérdi: - Kié ez az ökörcsorda, pásztor? Feleli neki a pásztor: - Ez a vasfogú bábáé, mi bajod vele? - Az a bajom - azt mondja a róka -, hogy itt hátul jön egy hintó s egy sereg katona. Mikor azok ide érkeznek, azt kérdi valaki a hintóból, kié ez az ökörcsorda. Ha te azt feleled, hogy a vasfogú bábáé, mindjárt elvágják a nyakadat a katonák, ha pedig azt mondod, hogy a Viritó Pál õnagyságáé, meghagyják életedet, még meg is ajándékoznak. - Inkább hát azt mondom, mintsem a fejem elvesszen - mondja rá a pásztor. Megérkezik a hintó, s kérdi az új asszony: - Kié ez az ökörcsorda, pásztor? - Ez a Viritó Pál õnagyságáé - feleli a pásztor. - Jól van - azt mondja az asszony -, ezután én leszek a ti asszonyotok. Jól vigyázzatok, nehogy a farkas kárt tegyen a marhában - egy csomó pénzt nyomott a pásztor markába, s avval továbbhalad a hintó. A róka harmadszor elér egy nagy ménescsordát, s kérdi a pásztortól: - Kié ez a ménescsorda, te pásztor? Azt mondja a pásztor: - Ez a vasfogú bábáé, mi bajod vele? - Az a bajom, ördögadta, hogy tova nem messze jön errefelé egy sereg lovas katona, utánuk egy hatlovas hintó. Valaki azt kérdi tõled abból a hintóból, kié ez a ménescsorda. Ha te azt találod felelni, hogy a vasfogú bábáé, azok a katonák mindjárt fejedet veszik. Ha pedig azt mondod, hogy a Viritó Pál õnagyságáé, az életed is megmarad, s még szép ajándékot is kapsz mellette. - De biz én inkább azt mondom, ahogy te mondtad - feleli a pásztor -, mintsem elveszítsem a fejemet. Csakhamar odaérkezik a hintó, s kérdi a Viritó Pál felesége a pásztortól: - Kié ez a csorda, ménespásztor? - Ez a Viritó Pál õnagyságáé - mondja a pásztor. - Jól van, jól - azt mondja az asszony -, ezután én leszek a ti asszonyotok, vigyázzatok, nehogy a tolvajok ellopjanak vagy egy lovat a ménesbõl - s egy csomó aranyat ad a pásztornak. Mentek már mind tovább s tovább. A róka mindenütt ment elöl, s egyszer meglátja távolról a vasfogú bába kastélyát. Az a kastély pedig olyan volt, amilyen kastélya sem a Zöld királynak, sem más ember fiának ezen a világon nem volt, mert az egy csodálatos aranysarkon fordult. Abban lakott az a vasfogú bába, akitõl minden ember félt a környéken, mert olyan istentelen teremtés volt, hogy ha valakire megharagudott, azt a fogával szaggatta széjjel haragjában. Emiatt aztán cselédet sem kapott utoljára, s még az utazók is messzire elkerülték a kastélyát. Egyesen-egyedül ült a fényes kastélyban, mikor a róka betoppant hozzá. Elkezdi a róka mondani neki nagy lelkendezéssel: - Ó, te jó asszonyság, mennyire sajnállak én téged, mert igen nagy, felette nagy veszedelem fenyeget, s én azért jövök hozzád olyan nagy sietve, hogy ha csak lehet, megmentsem életedet. Elvádoltak téged a király elõtt a sok elkövetett gonoszságod miatt, s most küld reád egy sereg katonát avval a parancsolattal, hogy téged elfogjanak, s borsószalmán megégessenek. Nézz csak ki az ablakon, hogy jõnek a katonák tova a lejtõn, befelé. Ugyan porzik az út utánuk! Kinéz a vasfogú bába a kastély ablakán, s meglátja a sereg katonát, hogy jõnek arrafelé, s úgy megijedt, hogy még a hideg is rázni kezdette, hogy kocogott a vasfoga belé. Azt mondja a rókának nagy reszketve: - Jaj, édes rókám, tied a kastélyom, fele vagyonom, csak segíts rajtam, mentsd meg az életemet. A róka fogja magát, kihívja a vasfogú bábát, hátra a csüröskertbe, ott volt egy kazal szalma, annak az oldalába egy lyukat vájtak ketten, jó mélyet, oda bebújt a vasfogú bába. A róka, aló, visszafut a konyhába, hoz egy tüzes üszköt, avval meggyújtja a szalmát, s elégeti a szalmával együtt a vasfogú bábát. Akkor visszament a kastélyba, s ott várakozott, hogy illendõ módon fogadhassa Viritó Pált. Csakhamar megérkezett Viritó Pál hintóstól, feleségestõl s velük a katonák is. A róka bevezérelte õket a sarkonforduló kastélyba, s a királyleány s a katonák mindent igen megcsodáltak. Nagyon örvendeztek, kivált Viritó Pál, hogy olyan szerencsésen sült ki a dolog. Azután nagy vendégséget készítettek, tál, kanál elég volt, de istenes ember volt, aki egy kanál levest kapott. A katonák másnap visszamentek a Zöld királyhoz, hogy hírül vigyék neki, milyen jó helyen hagyták a leányát. Az új házasoké lett az irtózatos vasfogú bába kastélya, s annak minden néven nevezendõ vagyona, s ott maradt nekik a hatlovas hintó is. A rókát Viritó Pál ott tartotta egy házban magukkal, ott volt a helye éjjelenként a meleg tûzhelyen. A róka egy éjjel közelebb talált feküdni a tûzhöz, s megperzselõdött a szõre. - Miféle perzsbûz van itt? Én ezt ki nem állhatom - azt mondja az asszony az ágyból, s felkölti az inast, akit magával hozott volt, s avval kivetteti a rókát a konyhába. Reggel kimegy a házból Viritó Pál, szembejön vele a róka, s azt mondja neki: - No, te Viritó Pál, ha a te udvarodban még egyszer úgy bánnak velem, mint az elmúlt éjjel, tudd meg, hogy éppen olyan szegény koldussá teszlek, mint a puszta malomban voltál. - Ne búsulj, mert jobban gondom lesz reád ezután - azt mondotta neki Viritó Pál, s úgy is lett, amint mondotta. Egy napon a róka félrehívta Viritó Pált, s azt mondta neki: - Hallod-e, te Viritó Pál, én elmondom neked az én történetemet, amit mindeddig titokban tartottam elõtted. Valamikor én is olyan emberféle voltam, mint te, s mikor immár felcseperedett fickó voltam, hát mi tagadás, a testvéröcsémmel elloptuk volt egy gazdag özvegyasszonynak a kövér lúdját. Az az özvegyasszony aztán elment az ördöngõs szigetbe, egy ördöngõs boszorkány vén szüléhez, annak adott egy csomó pénzt, s az rókává változtatott mind a kettõnket. A testvérem nem tudom, hova lett, mert soha hírét nem hallottam, én pedig ide kerültem a te udvarodba. Viritó Pál bevitte a rókát a maga házába, s meghagyta a feleségének és az inasoknak, hogy jól gondját viseljék, mert õ sokat élt szolgálatjában. Akkor elment az ördöngõs szigetbe, száz aranyat vitt, s az ördöngõs szüle ismét emberré változtatta a rókát. Onnan hazajött Viritó Pál, s egy pompás kis házat építtetett neki, az õ sok szolgálatjáért, s abban lakott élete fogytáig. Viritó Pálnak ha valami kényes dolga fordult elõ, mindenkor vele megtanácskozta. Ott élnek ma is, a sarkonforduló kastélyban, ha eddig meg nem haltak. Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár Kriza János - Az álomlátó fiú - székely népmesék - Vissza a mese oldalra