Nagynéném lakodalma
Tudjátok, mikor én olyan húszéves lehettem, akkor
ültük a nagynéném lakodalmát. Meghalt az elsõ
ura, és még egyszer férjhez ment. De bajos volt hozzá
eljutni, mert õ fenn lakott a fellegvárban, egy nagydarab fellegen;
egy nagy felhõ volt a lakása. De azért engemet is elhívott,
mivel a nagynéném volt, szerettem is, hát kaptam az alkalmon,
elmentem. Na, mondom, most jóllakom kedvemre.
Ahogy elindulok, megyek, mendegélek, egyszer csak egy nagy-nagy, iszonyú
fekete pók nyújtózott elõttem a földön.
Egyik lába az ég felé nyúlt, a mások lába
a földön ellapulva, és akkora szõrök voltak rajta,
mint egy létrafok. Fel is másztam rajta, mondom, ez éppen
alkalmas erre.
Hát mikor felérek a fellegdarabra, a néném már
ott áll csípõre tett kézzel, álmélkodik,
hogy talán nem akarok menni. Nagy örömében nem tudott
mással megkínálni, egy nagy, százliteres hordó
aludttejet elibém tett, belelökött egy kanalat.
Állól esztendeig jártam benne kézzel-lábba.
mire rátaláltam a kanálra. Na mikor jóllaktam az
aludttejjel, eszembe jutott, hogy talán haza kellene már menni,
mert a lakodalom elmaradt. A võlegény nem érkezett meg.
Visszamegyek ahhoz a nagy lyukhoz, ahol a pók lábán felmásztam,
de bizony a pók már elment onnan. Ott sopánkodom, hogy
is kellene lemenni ebbõl a magasságból, egyszer eszembe
jut, hogy a nagynénémnél egy fél kosár búzakorpa
van az ágy alatt. Visszamegyek, elkérem tõle, és
fonok belõle egy kötelet magamnak. Hát vissza is megyek,
azt mondja a nagynéném:
- Miért jöttél vissza, te Jóska, te?! Én már
azt hittem, otthon vagy.
- Jaj, csakhogy a pók elment onnan. Én meg úgy gondoltam,
hogy azt a fél kosár korpát elkérem magától,
megfonok belõle egy kötelet, leengedem, majd aztán lemászok
azon valahogy.
- Hogy gondolsz olyat, te Jóska?! Hát az elszakad, nem lehet abból
kötelet fonni, gyenge az.
- Nem az - mondom -, csak bízza ide énrám, Juliska néném.
- Mert tudjátok, úgy hívták, hogy Juliska.
Nahát, visszamegyek, megfonom a kötelet, leengedem, de csak félig
ért le a kötél. Na, mikor leérek a közepén,
ott, ahol már vége van a kötélnek, megfogom a felsejét,
leszakítom, aztán lenyújtom.
Az se ért le egészen, de azért le tudtam volna rajta jönni,
hanem egy éhes koca odajött, aztán szépen elrágta
a kötélnek a végé. Én meg ott ólgok
vagy száz méterre az égtõl, csüngõk
lefelé.
Himbálom magam jobbra-balra, himbálom, egyszer csak látok
amoda egy nagy szénaboglyát. Meglököm magam, csak szépen
ráugrok. Ennek a tövében egy ember meg egy asszony ült,
ebédezett. Túrós tészta, húsleves, palacsinta,
miegymás, volt ott minden, még bor is.
Hát, tudjátok, ezek megijedtek, a farkuk alá rúgtak,
rohantak el, keresztül kasul a határban!
Én meg nekiültem kedvemre, mivel már egy hete, hogy nem ettem,
s kitörülköztem belõle kegyelmedül.
Míg én ott ülök, eszem, látom ám, hogy
amoda az árokparton megy egy szekér, négy ökör
fenn van a tetején, négy zsák búza meg be van fogva
a szekérbe. Megy a malomba. Tudomásért szereztem róla,
hogy az alighanem az én nagynéném lakodalmához megy
õrleni a búzát. Odamentem, hozzájuk szegõdtem.
Felülök a szekérre, hajtom a négy zsák búzát
a malomba. Mikor odaérek, leszúrom a szekér elejébe
az ostornyelet, hogy az ökrök el ne menjenek, míg én
beviszem a négy zsák búzát. Aztán ott intézkedem
az õrlés miatt, megy az idõ. Kinézek, hát
egy irgalmatlan nagy sudár jegenyefa nõtt az ostornyelembõl,
ami tele volt seregéllyel.
Mentem megkötöm a gelebemet, a gatyám korcát, felmászok
a fára, és megrakom a gelebemet istenségesen, rakok bele
vagy száz darab seregélyt. Azok meg elkezdtek velem repülni
erre tyúkod felé, hazafelé, ahol lakunk.
Van ott, tudjátok, egy nagy tó. Az asszonyok, mert nyáridõszak
volt, sulykolták a ruhát a vízben. Meglátnak engem,
felnéznek, nagy keservesen összecsapják a két kezüket,
és kezdik mondani:
- ó, Mária, szentanyja!
Elmondták vagy tízszer. Én meg kezdek figyelmesebb lenni,
egy kicsit csendesítek a repülésen, hát mintha azt
mondanák, hogy: ,,Oldd meg a gatyát, te marha!" Én
meg, tudjátok, megoldotta a gatyám, a seregélyek elszálltak,
én meg leestem az asszonyok közé. Mai napig is ott vagyunk,
ha még meg nem haltunk.