A diákot erõvel királlyá teszik

Útra ment egyszer egy diák. Amint a városból a mezõre ért, talált valami kipattogzott borsószemeket. Gondolta, hogy hasznukra veheti, mert õ szegény legény; hiszen az apja is azt tanácsolta volt neki, hogy ami többet ér a bolhánál, azt, ha találja, vegye fel. Felszedte hát a borsót, s a zsebébe rakta.
Útjában elesteledett egy királyi városban. Bejelentette magát a királynál, s útiköltséget kért, s éjjelre szállást.
A diák jóforma legény volt, talpraesetten beszélt, s ügyesen viselkedett. A királynénak ez figyelmére esett, s minthogy eladó lánya volt, úgy vélekedett, hogy hátha királyfiú ez a legény, s lánynézõbe jött, s csak azért öltözött diáknak, hogy ne ismerjék meg! Ezt a gondolatját megmondta urának, s a király is helyesnek vélte.
Ketten megegyeztek, hogy kitudják, igazán királyfiú-e.
Megmarasztalták vagy két napra. Elsõ éjszakára nemigen pompás ágyat vetettek neki, azért, hogyha avval megelégszik, úgy csak diák; de ha nem, akkor királyfiú.
Megvetették az ágyat egy oldalházban. A király egy bizalmas emberét a szoba ablakához állította, hogy lesse meg a diákot, mit csinál. Megmutatták a diáknak az ágyat, s õ vetkezni kezdett ott egyedül. De amint vetkeznék, a borsó a zsebébõl mind az ágyba hullt alája; kezdi keresgélni, s egyenként összeszedegeti. Hajnal lett, míg össze tudta szedni.
A vigyázó nem látta, mivel dolgozik a diák, de látta, hogy nem aluszik, hanem mind csak az ágyát igazgatja, s csak hajnalra aludt egy cseppecskét. Azt jelentette a királynak, hogy a szállóvendég nem aludt, csak az ágyánál bajlódott. Úgy látszik, nem afféle ágyhoz van szokva!
Felkelt a diák. Reggeli alatt a király megkérdezte, hogy aludt. A diák azt mondta:
- Egy kicsit nyughatatlanul, de magam vagyok az oka!
Ebbõl azt gondolták, hogy megbánta, miért nem adta ki magát, mert akkor nekivaló ágyat vetettek volna. Hitték hát, hogy királyfiú, s ahhoz képest bántak vele.
Más este ismét oda vetettek ágyat, de most már királyi módra. A diák, hogy a múlt éjjel nem pihent volt, mihelyt a fejét letette, úgy elaludt, mint a tej. Virradatig meg sem moccant. Most borsóval nem kellett, hogy baja legyen, mert azt a kis ruhája szegébe kötötte, mikor az ágyból összekeresgélte.
A vigyázó most azt jelentette reggel, hogy a szállóvendég végig jól aludt.
Most már szentül hitték, hogy a diák csak diákképet vett, de igazán királyfiú. Ráfogták, hogy királyfiú, s királyfiúnak szólítgatták. Húzódozhatott!
A király lánya sokat járt utána a diáknak. Hogyne: ilyen szép királyfi! Nem nagy dologba került, hogy magát véle megszerettesse. A diák most már nem ellenkezett. Összekeltek.
Álló esztendeje volt, hogy együtt éltek. Akkor felrakták szekérre õket, s útnak eresztették, hogy a diákkirály is mutassa meg feleségének a maga országát!
A diák csak most ijedt meg, hogy kurucosan talál járni. Szepegett elõbb, szepegett, de csak elszánta magát, hogy legyen úgy, ahogy jó. Azt gondolta magában: "Elindulok velük, s ha nem lesz egyéb, elszököm tõlük, s visszamegyek a kollégiumba." Hisz diákköntöst sohasem hagyta el addig sem magától.
Elindultak, s addig mentek, míg egy nagy erdõbe nem értek. Ott egy helyen a diák félremet, s egy mély árokban vetkõzni kezd, hogy a diákgúnyába öltözzék, s ha kell, elszökjék.
Éppen ott hevert egy hétfejû sárkány.
- Ki vagy? Mit keresel itt? Mit akarsz? - kérdezte tõle a sárkány.
A diák elbeszélte a sárkánynak az egész dolgát, s azt is, hogy elõbb-utóbb biz' szökni akar.
- Nem szükséges elszökni. Kár volna! Csak folytasd az utadat. Amint az erdõbõl kiérsz, meglátsz egy lúdlábon forduló rézvárat. Menj be abba, s lakjál ott békében feleségestõl, kutyástól, macskástól addig, míg a vár mozogni és forogni nem kezd. De akkor aztán kotródj, mert akkor én megyek oda haza, s ha benne kaplak, vége az életednek!
Visszament hát a diák az útitársasághoz. Tovább utaztak, míg az erdõbõl kiérve, a várat meg nem látták. Oda mind bementek s megtelepedtek, mint az övékbe. Jól találták magukat két esztendõn keresztül, s már maga a diák is csak hinni kezdte, hogy õ mégiscsak király. De hát egyszer a vár mozogni, forogni kezd nagy gyorsan.
Megbúsul a diák, s kimegyen a vár élire, ott sétál nagy szomorúan alá s fel.
Talál ott egy vén banyát, azt kérdezi az tõle:
- Mi bajod van, felséges király?
- Hm, az a baj anyó - mondja a diák -, hogy nem vagyok király, de mégis annak kell lennem.
Aztán elbeszélte az egész dolgát mostanig.
- Az még nem baj, fiam! - mondja a banya. - Köszönd, hogy nem titkoltad el elõlem a dolgodat! Én a kurucos királyné vagyok, a hétfejû sárkány legfélelmetesebb ellensége. Azért azt tanácsolom: süttess igen hirtelen egy cipót egymás után hét sütéssel. Ezt a cipót tétesd ki a várkapuba, mikor a hétfeju sárkány megérkezik. Tétesd csak ki a várkapuba, s az a cipó majd úgy megfelel a sárkánynak, hogy az téged sohasem fog háborgatni, s a vár mindenestõl neked marad.
A diák a cipót elkészítette, s már éjfél után egy órakor a cipót kitették a várkapuba.
Hajnalban, mikor a nap felkelt, jön a hétfejû sárkány a várkapuhoz, de a cipó mindjárt megszólította:
- Hé, itt én vagyok az õrzõ, ide az én engedelmem nélkül nem mégy be! Ha be akarsz menni, elõbb ki kell állnod azt, amit én kiállottam!
- Nekem ide csak be kell mennem! - mondja a sárkány. - Micsoda próbákat állottál ki hát?
A cipó elbeszélte, hogy õt, mikor mag volt, felásott földbe takarták, ott elrothadt, kikölt, felnõtt, sok hideget, meleget, esõt, havat kiállott, mégis termett. Aztán levágták, összekötözték, megcsépelték, összemorzsolták, meggyúrták. Azután hétszer egymás után, mindannyiszor minden társainál elõbb, a tüzes kemencébe bevetették.
- Ha ezt mind így kiállod, akkor hiszen beeresztelek, de máskülönben ide nem!
A sárkány tudta, hogy õ mindazt ki nem állhatja, úgy nekiharagudott hát, hogy mérgében kihasadt, és elpusztult.
A diák pedig aznaptól fogva ura lett annak a várnak; ipa s napa halála után két országnak lett a királya. S ha meg nem halt, ma is uralkodik.
Ha tudnám, hogy ilyen szerencsésen járok, mint az a diák, én is a mai szentséges nap beállanék diáknak.