A csúffá tett szerelmesek

Élt egyszer egy kovácsmester, akinek nagyon szép felesége volt. Ha az asszony gyovonni ment, a pap mindig azt duruzsolta a fülébe, mikor találkozhatnának. Végül megsokallotta az asszony a pap tolakodását, hát úgy gondolta, megleckézteti az udvarlóját. Azt mondja:
- Akár estére is jöhet, tisztelendõ uram.
- De hogy jussak be hozzád, szép asszony?
- A kohó kéményen keresztül ügyesen leereszkedhet.
Ahogy besötétedett, a kertek alján lopakodott a pap egy hosszú létrával a vállán. Hogy merre kujtorgott a kántor, merre nem, de összetalálkozott a pappal.
- Hová, hová, tisztelendõ uram?
- A szép kovácsnéhoz, de egy kukkot se senkinek.
- Magával tarthatnék?
- Gyere, ha annyira akarod, úgyis jó cimborák vagyunk.
Haladtak egy jó darabot, akkor meg a cigány akadt útjukba. Semmit sem akartak neki elmondani, de addig-addig faggatta õket, hogy végül mindent megtudott.
- Hadd menjek én is magukkal!
- Mindek jönnél, így is sokan vagyunk.
- Ha nem mehetek, szétkürtölöm a falubanj, miben sántikál.
Erre aztán beleegyezttek, hogy hárman legyetek.
Az asszony persze mindent elmondott az urának, az emg egy jó hosszú tüzes nyárssal várta a vendégeket. Fenn is voltak már azok a tetõn, azt beszélték meg, mivel jelezzenek, ha lehet felhúzni a kötelet.
- Engem akkor húzzatok, ha azt mondom, hogy "fityfiritty" - mondta a pap.
- Engem meg akkor húzzatok, ha kétszer kiáltom, hogy "fityfiritty" - tette hozzá a kántor.
- Engem ne húzzsanak, míg husonhétser nem kiáltom, hogy "fityfiritty".
A pap kikövetelte magának, hogy õ legyen az elsõ. Ereszkedett is lefelé. A kovács megpörkölte a hátsó részét a tüzes vassal. A pap elkiáltotta magát:
- Fityfiritty!
Gyorsan ki is rángatták a cimborái.
A harangozó következett. Mikor a tüzes vas égette a fenekét, õ is kiáltott:
- Fityfiritty, fityfiritty!
Õt is kirántották.
Utoljára jött a cigány, ereszkedett le a kötélen. A kovács neki is megforgatta a hátuljában a tüzesvasat.
A cigány jajveszékelt:
- Fityfiritty! Fityfiritty! ... Husonhétser fityfiritty! Az anyátok kenyerét, húzzsatok már ki!

Forrás: Nagy Zoltán: Póruljárt szerelmesek