A makrancos kisfiú Volt egyszer egy nagyon akaratos, makrancos, mogorva és dacos Kisfiú. Amikor például bevásárolni ment az édesanyjával vagy az édesapjával mindig jelenetet rendezett, ha nem vették meg neki az üzletben azt, amit o kiszemelt magának. Ilyenkor visított, toporzékolt, míg csak köréjük nem gyultek a bevásárlók, úgyhogy szülei végül is kénytelenek voltak megvenni az árut. A Kisfiút az sem érdekelte, hogy a kiszemelt játékból vagy más tárgyból otthon már volt egy ugyanolyan. Amit a fejébe vett, abból nem engedett. Ezért aztán a szülei nagyon szomorúak voltak, de mivel egy szem Kisfiúkat nagyon szerették, soha nem mondtak neki nemet, mindig teljesítették valamennyi kívánságát. Pedig a Kisfiú talán nem is érdemelte meg ezt a nagy szeretetet, mert játékaival nagyon mostohán, sõt, néha szinte gonoszul bánt. Amelyik maciját, kisautóját, vagy más játékát megunta, azt egyszerûen kihajította a szemétbe és persze nyomban újat követelt helyette. Azt talán már mondanom sem kell, hogy rögvest teljesítették kívánságát. A szegény, szerencsétlen játékok végsõ elkeseredésükben panaszleveleket írtak Meseországba, egyenesen az Igazságtévõ Tündér címére. Amikor már tizenkét zsáknyi panasz gyült össze, Igazságtévõ Tündér megelégelte a dolgot, leült az Ötletadó Sámlijára és gondolkodni kezdett. Vajon mit lehet csinálni egy ilyen végtelenül makrancos, sõt egyenesen rossz gyerekkel? Mi a teendõ? Három nappalon és három éjjelen át egyfolytában töprengett, míg eszébe nem jutott a megoldás. Ekkor elõvette varázspálcáját az almáriumból, az övébe dugta, füttyentett egyet a Szél hajtotta Papírsárkánynak, zsinórjára pattant és pillanatokon belül a Kisfiú szobájában termett. A Kisfiú már ágyban feküdt, épp a legújabb meséskönyvét böngészte nagy unottan. - Hát te mit keresel itt? - kérdezte köszöntés helyett a Tündért, amikor észrevette, hogy az ágyánál áll. - Ki hívott és egyáltalán ki engedte meg, hogy begyere a szobámba? - utálatoskodott. Igazságtévõ Tündért nagyon felbõszítette ez a fogadtatás. "- Bizony, a levélíró mesefigurák nem túloztak panaszleveleikben, sõt, a helyzet talán sokkal komolyabb, mint gondoltam "- tünõdött magában, majd dühösen így szólt: - Elõször is: ha valaki látogatóba jön hozzád, akkor köszönéssel kell fogadnod... De a Kisfiú nem figyelt a Tündér szavaira. - Nekem senki sem dirigálhat! Te sem! - kiabálta. - Tûnj el, nem vagyok rád kíváncsi! Igazságtévõ Tündér gondterhelten ráncolta össze homlokát és komolyan, nagyon szigorú hangon így szólt: - Nézd, Kisfiú! Három napot kapsz tõlem, hogy elgondolkozz azon, amit mostanában mûvelsz és ha nem változtatsz undok viselkedéseden, újra visszajövök és büntetésed nem marad el - azzal felpattant a Szélhajtotta Papírsárkányra és hipp-hopp máris Meseországban termett. Másnap reggel, amikor a Kisfiú felébredt, azon gondolkozott, milyen furcsa álmot látott az éjjel. De nem töprengett sokáig, rohant a konyhába reggelizni. - Jó reggelt, Kisfiam! Megmosakodtál? - kérdezte tõle az anyukája. - Igen - hazudta a Kisfiú. - És fogat is mostál már? - Igen - hazudta a Kisfiú, és nekilátott a reggelinek. Reggeli után visszament a szobájába és "játszani" kezdett, vagyis lerámolta a polcokról a szegény mesefigurákat, ide-oda hajigálta játékait, majd amikor megunta a dolgot, üres tekintettel kibámult az ablakon. Aztán kitalálta, hogy neki egy új kisautó kell. Addig nyúzta anyukáját, míg el nem indultak a játéküzletbe. Vettek is három kisautót. Hazaérkezve a Kisfiú elsõ dolga volt, hogy a régi autócskáit a szemétkosárba dobta és csak az újakkal foglalkozott, berregett, versenyzett a padlón. Közben letelt a három nap, de a Kisfiúnak persze esze ágában sem volt megjavulni. Különben is - teljesen megfeledkezett Igazságtévõ Tündérrõl. A Tündér pedig a Betekintõ Látcsövével a három nap alatt többször is bekukucskált a Kisfiú szobájába, de semmi változást nem észlelt. Megint leült az Ötletadó Sámlijára és hosszasan gondolkodott. Amikor nagy sokára felállt a Sámliról, tekintete nagyon gondterhelt volt. Ismét felpattant a Papírsárkányra és máris ott termett a Kisfiú ágya elõtt. - Jó estét! - köszöntött, még mielõtt a Kisfiú szólásra nyitotta volna a száját. - Három nappal ezelõtt figyelmeztettelek, ha nem javulsz meg, megbüntetlek. Amint láttam, továbbra is csúnyán bánsz a játékaiddal, nem tudsz rendesen viselkedni, ráadásul hazudozáson is rajtakaptalak. Hallgasd hát a döntésemet! Ezentúl a játékok, a mesefigurák, a rajzfilmek és a színek láthatatlanná válnak számodra, amíg csak meg nem tanulod, mi az illem, hogyan kell bánni a játékokkal és hogyan kell viselkedned a szüleiddel szemben. Most csak ennyit akartam mondani. Viszontlátásra, amíg meg nem változol! - mondta el egy szuszra és azon nyomban el is tûnt. És vele együtt a szobában található valamennyi játék. De mivel a Kisfiú nagyon álmos volt már, a változást nem is vette észre, mély álomba merült. Másnap reggel, miután a Kisfiú felébredt, megrökönyödve látta, hogy szobája teljesen üres. Eltûntek a játékok, a mesefigurák, a meséskönyvek lapjairól a mesék, a falakról a színes képek helyett üres keretek lógtak. Többször is körbejáratta tekintetét a szobáján, mindhiába - a színek, a játékok bizony hiányoztak. Eszébe jutott a Tündér... "- Hát, az Igazságtévõ Tündér tényleg nem tréfált! - gondolta.- De odakint biztos minden a helyén van." Azzal kifutott a konyhába reggelizni. Lódítva, hogy megmosakodott már, nekilátott az evésnek. Ámde rögtön észrevette : valami nincs rendjén. Tányérkájáról hiányzott a három kismalac, bögréjérõl az elefánt, az abroszról pedig a piros szívecskék. Megint eszébe jutott a Tündér... Körülnézett a konyhában és ámulva vette észre, hogy körülötte minden teljesen megváltozott. A megszokott kép, a színes berendezés helyett, minden csupa szürke, fekete meg fehér lett. "- Ez komoly lehet" - gondolta magában, de nem mutatta meglepetését. Reggelijét be sem fejezve eltolta magától a tányért, és nem követelozõen, mint ahogy szokta, de nagyon morcosan kijelentette: a játéküzletbe akar menni. Ott érte aztán csak igazán nagy meglepetés! A hatalmas, máskor oly vidám, játékokkal zsúfolt üzlet üresen tátongott. Pontosabban, csak a Kisfiú nem látta a játékokat. Édesanyja ugyan állandóan kérdezgette: - Tetszik neked ez a kismozdony? Mit szólsz ehhez a helyes mackóhoz? Nini, milyen aranyos gumizsiráf! De a Kisfiú minden kérdésre nemmel válaszolt és szinte megmerevedett, amikor látta, amint a gyerekek leemelnek a polcokról valamit, amit õ nem láthat, és az anyukájuknak mutatják. Vagy ahogy az üres polcokra mutogatnak vidáman. Vagy amint az elárusítónõ a semmit csomagolja. - Hiszen itt nincs is semmi! - mondta anyukájának, mire õ megkérdezte:- Hát, ha neked semmi sem tetszik, egyik játék sem, akkor mit szeretnél csinálni? - Menjünk el az állatkertbe - mondta és kívánsága máris teljesült. A Kisfiút azonban az állatkertben is nagy meglepetés érte. Az elefánt nem trombitált és nem nyújtogatta az ormányát vidáman, a viziló egyszer sem mutatta meg hatalmas fogsorát, a kenguru erszényében semmi se volt, a csimpánzok nem bohóckodtak, a kakaduk nem rikoltoztak és a papagájok szürkén kapaszkodtak kalitkájuk rácsaiba. A Kisfiú csalódottan ballagott haza és hiába kérdezgette anyukája, hogy miért ilyen csöndes ma, nem válaszolt semmire. Hazatérve bement a szobájába, kezével megtámasztotta az állát és nézte, nézegette a csupasz polcokat. Azon vette észre magát, hogy, mi tagadás, nagyon hiányoznak a játékai. A nagy barna macit is szerette, nem is tudja megmagyarázni, miért szokta a sarokba vágni. És a kisautókat is - milyen jó volt száguldozni velük a padlón... De a többi játék is nagyon hiányzott neki. Furcsa gondolatok kavarogtak a fejében és nagyon szomorú volt. Este nehezen aludt el és másnap fáradtan, csalódottan ébredt, mert nem látta maga körül a színes, kedves játékait. Úgy érezte, ha nem játszhat, nem is érdemes fölkelni, ezért fekve is maradt, reggelizni se ment. Édesanyja aggódva jött be hozzá és rögtön megmérte a Kisfiú lázát. - De hiszen neked nagyon magas lázad van ! - mondta ijedten és máris kihívta a doktor bácsit. A doktor bácsi sokféle orvosságot írt fel a receptre, de egyik sem segített még napok múltán sem. A Kisfiú csak feküdt az ágyban, sápadtan, lázasan és egyre csak azt kérdezgette, miért tûntek el a játékai? Aztán egy napon, este, amikor már mindenki aludt, megérkezett az Igazságtévõ Tündér. Amikor megjelent a kis beteg ágyánál, a Kisfiú gyorsan köszöntötte: - Szervusz, Igazságtévõ Tündér! Kérlek változtasd meg döntésedet, mert már megjavultam! Kérlek, add vissza a játékaimat, mert nagyon hiányoznak nekem és én ígérem, hogy soha többé nem fogom bántani egyiket sem! A Tündér pedig így válaszolt: - Látom és tudom is, hogy most komolyan beszélsz. És már köszönni is megtanultál. Be kell látnod, Kisfiú, a játékok, a mesefigurák nem azért vannak, hogy a gyerekek zsarnokoskodjanak felettük, kínozzák õket, mert az nekik nagyon fáj. Nekik az a küldetésük, hogy a gyerekeket szórakoztassák, hogy játszanak velük, hogy szeressék õket. Remélem megjegyezted szavaimat és ez soha többé nem fordul elõ veled! - azzal hipp-hopp, megint eltûnt. Másnap reggel, amikor a Kisfiú felébredt, elõször nem akart hinni a szemének: a polcokon teljes színükben ott pompáztak a játékok, a mesekönyvek lapjai újra megteltek színes ábrákkal és a kispaplanról is vidáman mosolygott rá Vuk meg a többi rókakölyök. A Kisfiú boldogan kelt ki ágyából, összerakta az ágynemûjét, felöltözött, bement a fürdõszobába, megmosakodott, fogat mosott, megfésülködött és indult a konyhába. Anyukája már elkészítette a reggelit, és mint mindig, már az asztalon, a piros szívecskés abroszon várta õt az elefántos bögréje, tele finom kakaóval, a három kismalacos tányérkája, rajta a pirítós meg a vaj. - Jó reggelt, anyuka! - köszöntött a Kisfiú. - Jaj, de éhes vagyok- és nekifogott a falatozásnak. Édesanyja megrökönyödve nézett a fiára. Talán most hallotta õt elõször rendesen köszönni és kérdezés nélkül is tudta, ma reggel valóban megmosakodott, negfésûlködött az õ makrancos kisfia. - Szervusz, kisfiam! - mondta. - Mondd csak, nincs semmi bajod? - Már igazán sokkal jobban érzem magam. És képzeld csak, anyuka, igaza van a Tündérnek, mert a játékokkal tényleg játszani kell és szeretni kell õket, mert különben elmennek. És, látod, én már jó vagyok, mert visszajöttek hozzám, mert nekem tényleg hiányoztak, mert én nem is tudtam, hogy szeretem õket... Szóval, én rossz voltam a játékaimhoz és nem viselkedtem illedelmesen sehol sem és akkor a Tündér engem megbüntetett, de azt hiszem igazságosan. Anyukám, ugye nagyon fontos a szeretet? - mondta el mindezt a Kisfiú egy szuszra. Édesanyja elõször furcsán nézte kisfiát, csak bólogatott szavaira, igen, persze, de eleinte nem nagyon értette, mirõl beszél a gyerek. Aztán odalépett hozzá, megsimogatta a Kisfiú fejét és így szólt: - A szeretet a szív legmélyebb rejtekébõl jövõ legtisztább, legõszintébb és legnemesebb érzés. Szeretet nélkül nincs értelme semminek és szeretettel mindent legyõzhetsz. A rosszaságot, a gonoszságot, a makrancosságot is... Látod, neked sikerült, mert a szeretet ott volt a szíved mélyén és te engedted, hogy úrrá legyen a rosszaságodon. Tudod, kisfiam, a szeretet minden szívben ott van, csak vannak, akik olyan mélyen eltemetik magukban ezt az érzést, hogy soha nem tud belõlük elõtörni. De te már tudod, milyen jó szeretni és meglátod ezentúl soha nem fogsz unatkozni... És a Kisfiú soha többé nem unatkozott, nem bántotta játékait, nem makrancoskodott, nem rosszalkodott, mindig illedelmesen viselkedett, mert tudott szeretni. Az Igazságtévõ Tündér pedig hosszú idõre a sutba vethette Ötletadó Sámliját...   Vissza a mese oldalra