Dühös Dacmalac A végeláthatatlan, széles világ számtalan sötét erdejében nyüzsög a sok undok, illetlen viselkedésu vadállat, mégis mindenki azt hiszi, hogy a legmodortalanabb állat a vaddisznó. Pedig ez óriási tévedés, mert a vaddisznók egymás között, amúgy vaddisznókörben, nagyon is ügyelnek a helyes magatartásra. Ha például sétálgatni mennek, mindig szép sorjában haladnak, elöl a tiszteletreméltó vaddisznómama, és mögötte a csíkos vadmalackák. A vaddisznók nem rohangálnak fel és alá, mint holmi kerge, mezei nyulak, éjjel csak halkan röfögnek, és az alapos tisztaság érdekében, rendszeresen fürdenek langyos pocsolyavízben. Sot, mivel a vaddisznók igyekeznek jámbor életet élni, minden év karácsonyán kiválasztanak maguk közül egy becses vaddisznót, és elküldik a templomba, meghallgatni az éjféli misét. Nem zarándokolhatnak el mindannyian az ünnepi szertartásra, hiszen ok is tudják, az erdotol távol túl nagy feltunést keltene egy egész vaddisznócsapat, de mivel a templom a falu közepén, a fotéren áll, a falut pedig falánk, disznóevo emberek lakják, a misére induló egy szem vaddisznó, sosem jut el a templomig. A többi vaddisznó minden karácsony elteltével úgy hiszi, misére küldött társuk bizonyára nagyon jól érzi magát az emberek között, ezért nem tér vissza, de újra és újra elhatározzák, hogy jövo karácsonykor a saját erdejéhez huségesebb vaddisznót fognak választani. Így folyt ez esztendorol esztendore, mígnem egy oszi napon a vaddisznók között született egy haragos röffentésu, hetyke kismalac, aki nem volt udvarias jellemu, mint a többi vaddisznó. O ugyanis képtelen volt igent mondani. Ha vaddisznómamája arról faggatta, kér-e egy kis kukacízu, zsenge vadalmát, vagy egy csipetnyi pöszméteízu, nyúlós gilisztát, rögvest egy kurta nemet röffentett. Ha vaddisznópapája azt kérdezte, szeretné-e megtanulni, hogyan kell ázott avarba vaddisznómintát fötörni, vagy északi fakéreghez dörgölozve sertét borzolni, azonnal rávágta: "Nem!" Dühös Dacmalac lett a neve, mert bármit kérdeztek tole, bármilyen szívhezszólóan, o mindenre nemet röffentett, azt azonban olyan eros akarattal, olyan elszántan röffentette, hogy az összes vaddisznó minden egyes serteszálát az ég felé meresztette, ijedtében. Ha a faluban éldegélo emberek karácsonykor szembetalálkoznának a mi Dühös Dacmalacunkkal, és megkérdeznék tole, szeretne-e velük maradni, o semmiképp sem válaszolna igennel - gondolták a vaddisznók -, mi több, lehetséges, hogy Dacmalac felelete után, a falubeliek soha többé nem mernének ehhez hasonlót kérdezni. Eldöntötte hát a vaddisznók tanácsa, idén karácsonykor Dühös Dacmalacot fogják az ünnepi misére küldeni. A jeles napon a legidosebb vaddisznó természetesen azt kérdezte Dacmalactól: "Igaz-e, hogy a Dühös Dacmalacok sosem teszik ki a lábukat az erdobol, sosem mennek karácsonykor templomba, és sosem hallgatják meg az éjféli misét, amit sose mesélnek el a többi vaddisznónak?", és több se kellett Dühös Dacmalacnak, már rohant is, ki az erdobol, egyenesen a falu irányába. A falu szélén összetalálkozott a szabóval, és megkérte, mutassa meg neki a templomhoz vezeto utat. - Megengeded, hogy elobb megegyem a vacsorámat? - kérdezte a szabó, a szája szélét nyalogatva, és már készült is, hogy rávesse magát Dacmalacra, és megkötözze egy rofösszalaggal. - Nem! - horkantotta Dühös Dacmalac. A szabó hirtelen jött rémületében még a rofösszalagot is kiejtette a markából. Nyomban megmutatta, merre kell menni a templom felé, és útjára engedte Dühös Dacmalacot. Ment is, mendegélt Dacmalac, csakhogy igen kicsinyke malac volt o még, ezért örökösen eltévedt a hatalmas, idegen faluban, a suru kertek és házak között. Viszont, összefutott a pékkel, a kováccsal, az asztalossal, a kocsmárossal, a csizmadiával és az ószeressel is, akiktol újra és újra útbaigazítást kérhetett. Hiszed, vagy nem, az emberek mindegyike, az ószeres, a csizmadia, a kocsmáros, az asztalos, a kovács és a pék is, eloször ugyanazt kérdezte, mint a szabó, vagyis hogy: - Megengeded, hogy elobb megegyem a vacsorámat? Jól tudhatod, mit felelt erre Dühös Dacmalac, és szokásos válaszától mindenki, az ószerestol az asztalosig, egytol egyig valamennyien, épp úgy megszeppentek, akárcsak a szabó. Végül Dühös Dacmalac szerencsésen megtalálta a formás, tornyos, fényesen világító templomot, a lassacskán gomolygó gyülekezetet követve besomfordált a széles templomajtón, és halkan meghúzta magát a leghátsó padban. Csak bámult körbe-körbe a szerényen kucorgó Dacmalac, nézte a csillogóan meleg, ünnepi világot, a mesésre festett falakat, és amíg csendesen hallgatta a mise álmosítóan szelíd szavait, kerekded pocakja halk korgásba kezdett. Nahát, milyen faragatlanok az emberek - morfondírozott magában -, mindegyik csak a saját vacsorájára gondol, bezzeg engem senki nem kínált meg semmi finomsággal. Eszébe jutott drága vaddisznómamája, aki ot folyton-folyvást illatos gombával, édes gyökerekkel, ropogtatnivaló, színes bogárkákkal etetné. Fogta magát a korgó hasú Dühös Dacmalac, észrevétlenül kiosont a templom hátsó kapuján, és iszkiri, hazafutott az erdobe. Attól fogva, ha kérdezték, már nem röffentett mindenre nemet. Udvarias, szófogadó vaddisznó lett belole, a neve mégis Dühös Dacmalac maradt, mert azt a haragos röffentésu, hetyke kismalacot, aki hajdan eljutott a karácsonyi misére, azt nem Mosolygó Modordisznónak, nem is Nyájas Bubájsertésnek, csakis Dühös Dacmalacnak szólították.   Vissza a mese oldalra