Állatmesék
Vissza

A loncsos medve

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, élt egyszer egy kisgyerek. Ez a kisgyerek kiment egyszer az erdõre, s felmászott egy nagy körtefára, s ott a bécsi bicskájával elkezdett körtét enni. Amint eszegelõdik, hát jön egy lompos, lucskos, vagyis ahogy arrafelé mondták: egy loncsos medve. Nem tudom, hol járt, hol nem, de a hátán egy egy üres zsák volt. Amint a kisgyereket meglátta, odament a fa alá, s azt mondta neki:
- Te kisgyerek! Adjál nekem egy kis körtét a bécsi bicskáddal.
- Nem adok bizony én, mert lerántasz.
- Dehogyis rántalak, dehogy! Nem én bizony, csak adjál!
Az hát szakított egy szépet, nyújtotta le neki. A loncsos medve azonban megkapta a kisgyerek karját, lerántotta annál fogva, s beletette a zsákjába. A kisgyerek sírt-rítt, de az bizony nem használt semmit, mert a medve a hátátra kapta a zsákot, és elaludt ott helyben. Amint észrevette a kisgyerek, a bécsi bicskával kihasította a zsákot, teletömte tégladarabokkal meg szerbtövissel, maga pedig odébbállott.
Mikor a loncsos medve fölébredt, hátára vette a zsákot, s vitte egyenest hazafelé. Egyszer csak szúrást érez az oldalán. Szisszent egyet-kettõt, aztán azt mondja:
- Ne szurkálj, kisgyerek, mert majd meglásd, megtürücsköllek!
Azzal megy, csak mendegél. Egyszer csak még jobban szúrják az oldalát. Azt mondja megint:
- Ne szurkálj, kisgyerek, mert majd meglásd, megtürücsköllek!
Nem ért semmit a fenyegetés, annál jobban szúrták az oldalát. Azt mondja harmadszor is:
- Ne szurkálj, kisgyerek, mert bizony, megtürücsköllek!
Most sem ért semmit a szó, csak szúrták az oldalát. Mikor aztán már elfogyott a tûröm-olaja, levetette a zsákot a válláról, úgy megdögönyözte, hogy jobban sem kellett. Aztán megint a hátára vette és vitte, vitte hazafelé. Mikor aztán hazaért, azt mondja az öreg ördöngös szülének:
- Eredj, te szülém, hordd tele a nagy üstöt vízzel, gyújtsd alá, melegítsd fel jól!
No, jól van. Az öreg ördöngös szüle telehordta a nagy üstöt vízzel, tüzelt erõsen a katlan alá. Mikor felforrt a víz, a loncsos medve kioldja a zsák száát, megfogja a csúcsát, rázza, hát úgy hull belõle ki a diribdarab kõ meg a szerbtövis, hogy szeme-szája elállt benne a medvének.
- No, még így sohasem jártam! - mondja.
Avval hátára véve az üres zsákot, elindult. Ment, ment hetedhét országon keresztül, meg sem állott, míg vissza nem ért abba az erdõbe. Hát a kisgyerek, már megint ott volt egy nagy körtefán, ette a körtét a kis bécsi bicskájával, amúgy istenigazában.
Amint ezt a loncsos medve meglátta, tüstént odament a fa alá. Azt mondja a gyereknek:
- Te kisgyerek. Adjál nekem egy kis körtét a bécsi bicskáddal.
- Nem adok bizony én, mert lerántasz!
- Dehogyis rántalak,nem rántalak biz én, csak adjál!
A kisgyerek szakított hát és lehajította.
- Ó, te kisgyerek - mondja neki a loncsos medve-, nem azt mondtam én, hogy hajíts, hanem hogy adjál egy kis körtét a bécsi bicskáddal.
Addig kunyorált, könyörgött ott a fa alatt, hogy a kisgyerek szakajtott egy szép körtét. Nyújtotta lefelé a medvének. Az pedig megkapta a kisgyerek karját, lerántotta, s beledugta a zsákjába. Avval fölkapta a hátára, vitte, vitte hetedhét országon hazafelé.
A loncsos medve útközben megint elálmosodott, de most már volt annyi esze, hogy nem tette le a zsákot, mert félt, hogy megint elszökik a gyerek. Megparancsolta most is az öreg ördöngös szülének, hogy a kemen- cét tüstént fûtse be irgalmatlanul, a kisgyereket meg süsse meg benne. Avval maga elment, megtisztálkodott, s minthogy nagyon el volt fáradva, lefeküdt egy kicsit delelni. Az ördöngös szüle jó sok fát hordott be, azza úgy felfûtötte a kemencét, hogy majd összedõlt. Mikor már csak úgy szikrázott a kemence feneke, behozta a sütõlapátot, és azt mondta a gyereknek:
- No, kis szolgám, lj fel erre a sütõlapátra!
A kisgyerek rákucorodott a lapátra, de valahányszor be akarta az ördöngös szüle a kemence száján dugni, mindannyiszor talpra állott.
- Nem úgy, kis buta, hanem ülj le egészen!
- Ó, kedves nénikém -mondja neki a gyerek-, nem tudom én, hogy kell rá felülni, mutasd meg te elõbb!
Az öreg ördöngös szüle nem kérette magát sokáig, ráült a lapátra. De a kisgyerek sem volt ám rest: amint ezt meglátta, hirtelenében meg- kapta a lapát nyelvét, s bevetette az ördöngös szülét a tüzes kemen- cébe, maga pedig nagy üggyel-bajjal felmászott a kémény tetejébe.
Mikor a loncsos medve felébredt álmából, keresni kezdte a szülét. Tûvé- heggyé tette az egész udvart, de nem találta sehol. Egyszer csak felnéz a kéményre, hát látja, hogy a kisgyerek odefent gubbaszkodik a kémény legtetejében.
- Hogy mentél te oda fel, te kisgyerek?
- Hát alfelembe vasnyársat dugtam, és nagyot ugrottam.
A loncsos medve gondolta, hogy õ is úgy tesz, de amint nyagyot ug- rott, a vasnyárs keresztülszúrta, és meghalt. A kisgyerek pedig lejött a kéménybõl, és szaladt, szaladt, amíg csak haza nem ért.


Forrás: Tóth Renáta (Renii)
Illyés Gyula - Hetvenhét magyar népmese