A csudamadár Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény asszony. Az a szegény asszony olyan szegény volt, hogy nem élhetett semmiképpen, hanem elment virágokat szedni, s a patikában eladta. Szedegette a szegény asszony a füveket s a burjánokat, s közben azon gondolkodott, mit mondhatna valamit a patikáriusnak, hogy jobban eladhassa. Amikor így gondolkoznék, egy madárkára akadt a bokorban. Meg is fogta, s akkor egy vékony hang azt kiáltotta: - Vidd el a királyhoz, az megveszi, s ha megeszi a király a madárka zuzáját, minden éjjel két zacskó aranyat kap a feje alá. A szegény asszony el is vitte a madárkát a királyhoz. Azt kérdi tole a király: - Miért hoztad, te szegény asszony, ezt a madárkát énhozzám? A szegény asszony azt felelte: - Ez eladó, felséges uram. - Mit kérsz érte? - Csak száz forintot. - Ó, az igen drága - azt mondja a király. - Vagy nem, felséges király - feleli a szegény asszony -, mert ha felséged ennek a zuzáját megeszi, minden éjjel két zacskó arany lesz a feje alatt. A király megvette a madárkát, de az asszonynak azt mondotta, hogy ha igaz nem lesz, amit mondott, fejével játszik. A madárkát a szakács kezére adta, s azt mondta: - Te szakács, süsd meg nekem délebédre ezt a madárkát, de úgy ügyelj, hogy ha a zuzája elvész, fejedet vétetem. A szakács mindjárt megmejjesztette a madarat, s nyársra húzta. Volt a királynak egy fia és egy leánya, akik iskolába jártak. Délben, mikor az iskolából hazajöttek, igen erosen meg voltak éhezve, mert az iskolába kenyeret nem vittek volt, s mikor hazaértek, mindjárt a konyhába futottak. A szakács egy kötény forgácsért kiment az udvarba. A két gyermek, hogy a konyhában senkit nem talált, a madárka szárnya alól a zuzát leszakította s befalatozta. A szakács mikor behozta a forgácsot, csak elrémült, hogy a zuzát nem látja. Mitevo legyen már most, mert vége az életének! Gondolkozni kezd, s eszébe jutott, hogy van az udvarban egy kotló is csirkékkel, s a csirkék közül egyet szaporán megfogott, megmejjesztette, a zuzáját kivette, a madár szárnya alá húzta, s így beadta a királynak. Megeszi a madarat a király, s még jókor este, hat órakor lefeküdt, s reggel hét órakor felkelt, de semmit sem talált a feje alatt. A királykisasszonynak volt egy belso szolgálója, a királyfiúnak pedig egy inasa. Ezek a királykisasszony feje alatt is, a királyúrfi feje alatt is egy zacskó aranyat találtak. Nyomban befutottak a királyhoz, s elmondották, hogy mit leltek. Erre a király mindjárt összehívatta a tanácsosokat, s eloadta az egész dolgot. A tanácsosok elohívatták a király szakácsát, s megkérdezték, hogy miféle zuza volt, amit a királlyal megétetett. A szakács azt felelte: - Az bizony, jó uraim, a madár zuzája volt. De mikor a tanácsosok megmondották, hogy mi történt, o is csak megvallotta, hogy amíg forgácsért járt, azalatt az úrfi és a kisasszony megették a madár zuzáját, s o ijedtében helyébe tett egy csirkezuzát. Erre a tanácsosok halált mondtak a szakács fejére. De volt a tanácsosok között egy osz feju, s az így szólott: - Hohó, uraim, a szakács nem bunös! Neki, hogy tüzet tehessen, forgácsért kellett menni. A gyermekek a bunösek, akik a zuzát ellopták, azok haljanak meg! A tanácsosok tehát halálra ítélték a gyermekeket, hogy akasszák fel oket. Mikor kivitték a gyermekeket az akasztófához, a nép nem várta meg, hogy felakasszák oket, mert sajnálta a gyermekeket, s az akasztófánál csak a gyermekek s a hóhér maradtak. Akkor két gerlicemadár rászállott az akasztófa két szegletére, s így szólottak: - Te hóhér, ne akaszd fel a gyermekeket, mert ártatlanok, hanem vidd el az erdobe s hagyd ott. Mi kiköpjük a zuzánkat, vidd el a királynak, hadd egye meg, s minden éjjel két zacskó arany lesz a feje alatt. Ahogy mondták, úgyis cselekedtek a gerlicemadarak, a hóhér pedig elvitte a zuzájukat a királynak, s annak minden éjjel két zacskó arany lett a feje alatt. A gyermekek pedig az erdoben bujdostak, s találtak a suruségben egy olyan járatlan útra, ahol akkora burján volt, hogy a marhának csak a szarva látszott volna ki belole. Itt a fiúcska egy ökörnyomra lelt, s azt mondta a testvérének: - Édes néném, itt valaha marha járt ezen az úton. Addig menjünk, amíg valahogy kivergodünk az erdobol. Mentek, mentek hetedhét országon is keresztül, s mégis az erdobol ki nem értek. Utoljára egy olyan házra találtak, melynek az oldala kidolt, s a teteje is rongyos volt. Mikor ezt meglátták, bementek a házba, s a királyfiúcska így imádkozott. - Én uram, teremtom, ha ennek a háznak fedele lenne, legalább az eso nem verne, s a nap nem sütne alatta! - s ahogy így fohászkodott, mindjárt fedele lett a háznak. Hogy fedele lett a háznak, megtelepedtek benne. Estére vált az ido, igen megéheztek. A királyfiúcska most így fohászkodott: - Én uram, teremtom, ha egyéb nem, bárcsak egy kicsi hideg puliszka lenne, be megennénk! - ahogy ezt kérte, az asztal megterítodött, s jól megvacsoráztak. A királyfiúcska akkor azt gondolta: - Én uram, teremtom, bárcsak egy ágy lenne, amelyikben lenyugodnánk - alig gondolta végig, már készen is volt az ágy. Másnap a királyfiúcska vadászni ment. Hogy vadászni ment, hát talált az erdoben egy nagy régi kastélyt. Bemegy, s hát látja, hogy senki sem lakik abban, pedig hét szoba volt benne, s mindenik kibútorozva. A hetedik szobának az ajtaján volt egy akkora lakat, mint egy üst. Ennek a kulcslyukán benézett a királyfiúcska, s látott benne egy aranykaró mellett, aranylánccal odakötve egy nagy óriást. Másnap odaköltöztek a kastélyba a rongyos házikóból. Azt mondta a királyfiúcska a nénjének: - No, édes néném, most már jó szállásra találtunk, hat házban csinálhatsz, amit tetszik, de a hetedik felé ne is menj - s akkor megint elment vadászni. A nénje pedig gondolta magában: "Ejnye, mi lehet abban a hetedik szobában, csak benézek oda is!" O is meglátta az óriást az aranyláncon megkötve, a kulcs lyukán keresztül, s úgy megszerette, hogy azt mondta: - Ó, szívem szerelme, miért zártak ide? Hogy szabadíthatnálak meg? - Ó, szívem szerelme - azt mondta az óriás -, végy a szádba három csepp vizet, öntsd a lakatra s megnyílik. De hogy egymásé lehessünk, a testvérednek el kell veszni. Mikor hazajön a vadászatról, tedd magad beteggé, s ha kérdi, mi a bajod, mondjad, hogy csak úgy gyógyulsz meg, ha egy eleven medvefiút hoz, s annak a húsát megeszed. Hazajön a királyfiúcska, s a nénjét erosen betegen kapja, kérdi: - Mi bajod, édes néném? Azt mondja a leány: - Ó, én erosen beteg vagyok, de egy kicsit elszenderedtem, s azt láttam álmomban, hogy ha elevenen fogott medvefiú húsát megenném, jobban lennék. A királyfiúcska megsajnálta a nénjét, s azt mondta: - Ha a lábam térdemig kopik is, addig megyek, míg medvefiút nem hozok. Elindult hát, s ment hetedhét országon keresztül, amíg egy faluba nem érkezett, ahol áldott Péntek és Vasárnap ofelsége lakott. Áldott Péntek megszólította a királyúrfit: - Tudom, királyúrfi, hova mész. Gyere be, nesze, adok neked egy zsebkendot a kezedbe. Amint a havasba mész ki, találsz egy medvét a két kölykével, kérjed a medvét: "Add nekem, bátyó, a kölykeidet, s én megtanítom oket a világon minden nyelvre, magyar, német, román, cigány, örmény, zsidó s francia nyelvre." A medve a világ drága kincséért sem adja, hanem összefogózik veled, s le is sújt a földre. Akkor legyints hátra a zsebkendovel, s mindjárt jön a segítség. Úgy is lett, amint áldott Péntek mondotta. A királyfi a zsebkendovel hátralegyintett, s ott termett két oroszlán, ezek az anyamedvét megfogták, s mind összeszaggatták. Akkor a királyfiú elvitte a medvefiókákat. Mikor vitte volna áldott Péntek kapujánál, áldott Péntek elvette a medvefiakat, s adott neki egy fekete kutyakölyköt. A királyfiú a kutyakölyköt hazavitte, a megsütött húsából a beteg nénjét jóltartotta, meg is gyógyította, aztán elment megint vadászni. Mikor hazajött, hát megint beteg a kedves nénje, s jajgatva, nyöszörögve így szól: - Egy kicsit elszenderedtem volt, s azt álmodtam, hogy ha egy vaddisznónak a malacából ennék, mindjárt meggyógyulnék. Akkor a kicsi legény azt felelte: - Ó, lelkem, ha a lábam térdemig vásik is, elmegyek, s hozok neked egyet. S avval meg is indult, s mikor abba a faluba érkezett volna, ahol áldott Péntek lakott, megint behívta a kicsi legényt - mert már legénnyé kezdett volt cseperedni -, s megint azt mondta: - Tudom, hova mész, öcsém, nesze, adok egy selyemostort. Te mikor kimész a havasra, éppen a Bucsecs-hegy déli oldalában álló délkor szoptatnak az anyadisznók. Osonkodj oda, s az egyik malacnak ragadd meg a lábát, s úgy fuss vele, hogy mikor a malac elvisítja magát, akkor egy mérföldnyire légy az anyadisznótól. Azok úgyis utolérnek, de legyints hátra a selyemostorral, s ördög bajod se lesz. Minden úgy ment végbe, ahogy áldott Péntek mondotta. Mikor az anyadisznók utána röfögtek, s már-már szinte utolérték, hátrarittyentett a selyemostorral, s hát uramfia, akkora kofal húzódott utána, hogy álló délben az álló napot mindjárt megmozdította, s a disznók ijedtükben széjjelfutottak. Vitte a királyfiú a vaddisznó malacát, de mikor áldott Péntek kapujánál menne hazafele, az megint behívta, s a vadmalacot felcserélte egy közönséges malacra. Azt is megette a nénje, s jobban lett. Másnap megint vadászni ment a királyfiú, s hát nagy csudájára estére megint beteg lett a nénjeasszony, s hogy megjavuljon, azt kívánta, hogy hozzon neki a csattogó hegyek közül élo-haló vizet. Megindult annak a felkeresésére is a szegény királyfiú, de legeloször is áldott Péntekhez ment tanácsot kérni. De most áldott Péntek sem mert tanácsot adni, hanem átment áldott Vasárnaphoz a szomszédba. Elbeszélte a szegény királyúrfi baját, s áldott Vasárnap adott neki egy fehér lovat, s azt mondta: - No, te fiú, ülj fel erre a lóra, s menj el a csattogó hegyekhez. Azok álló délkor egy szempillantásig nyugosznak, akkor olyan sebesen meríts az élo-haló víz forrásából, hogy mikor ismét csattogni kezdenek, már messze járj tolük, különben lovastul együtt odaveszel. A szegény királyfiú a bölcs tanács szerint merített is vizet, de egy kicsit megkésett volt, s amiatt a lova farkának egy darabja odaszakadott. Mikor a királyfiú az élo-haló vizet is megmutatta áldott Pénteknek, áldott Péntek azt is felcserélte közönséges vízzel. Mikor pedig a nénje ivott belole, felkiáltott, s azt mondta: - No, kedves öcsém, most már egészen jobban vagyok! Nem is betegedett meg többet, hanem egy reggel szépszerével rávette az öccsét, hogy megfürössze, s mikor a királyfiú beleült a fürdobe, így szólott hozzá: - Látod, édes öcsém, te velem sok jót tettél, sokat futottál, fáradtál értem, azért kívántalak megfüröszteni. Nagy vitéznek kell neked lenni, hogy olyan fenevadakat meg tudtál gyozni, lássam ezt a selyemzsinórt: ha a két öklödet összekötöm vele, el tudnád-e szakítani? Akkor a két öklét a selyemzsinórral erosen összekötötte. A szegény királyfiú eleget erolködött, hogy elszakítsa, de bizony nem tudta elszakítani, mert azt az óriás dugta ki a lakat lyukán, s mindenre az tanította azt a jóféle kisasszonyt. A királykisasszony, mikor látta, hogy a testvére nem tudja a selyemzsinórt elszakítani, elfutott, és vett három csepp vizet a szájába, azt ráöntötte a lakatra, s a lakat lepattant. Három cseppet öntött az óriás aranyláncára, az is elszakadt, az óriás elszabadult, kifutott, s azt kiáltotta: - Micsoda halállal akarsz meghalni, királyúrfi? A királyúrfi azt mondta: - Vágj engem miszlikbe, takarj bele a köpenyegembe, köss a lovam hátára, s csapd el, hogy menjen, amerre tetszik. Az óriás a királyúrfit miszlikbe vágta, a köpenyegébe berakta, a lovára tette s elcsapta. A lova egyenesen áldott Péntekhez s áldott Vasárnaphoz vitte. Nagy áldott Péntek levette a lóról, egy aranyteknoben összerakta a tagjait, az élo-haló vízzel megöntözte, áldott Vasárnap pedig egy aranyvesszovel megsújtotta. Egyszer csak megnyújtózik a királyfiú, s felsóhajt: - Én uram, teremtom, be elaludtam volt! - El bizony - azt mondja áldott Vasárnap -, s ha én rád nem ügyeltem volna, mindörökké aludnál. Kérdi a királyúrfi: - Hát most mit csináljak? Azt mondja áldott Vasárnap: - Menj haza, bucskázz keresztül a fejeden, s lesz beloled egy szép galamb. Az ablak alatt van egy nagy körtefa, szállj annak az alsó ágára. A nénéd, mikor meglát, kéri az urát, az óriást, hogy fogjon meg, te csalogasd fel ágról ágra, a fának a tetos-tetejébe. Mikor felcsaltad, hirtelen repülj le, bucskázz vissza a fejeden, megint ember lesz beloled, s akkor bánj úgy az óriással, amint éppen neked tetszik. Igen szépen megköszönte a királyúrfi a bölcs tanácsot, és galamb képében felcsalogatta az óriást a fának éppengos-éppen a legfelso ágára. Hirtelen lerepült, átbucskázott a fején, s királyúrfivá változott. A kardját elovette a kazalfa közül, ahova eldugta volt, s kiáltott az óriásnak: - Micsoda halállal kívánsz meghalni? - Vágj miszlikbe - felelte az óriás -, s takarj a köpönyegembe, aztán tégy fel a lovamra, s csapd el, hogy menjen, amerre tetszik. A királyúrfi fogta magát, miszlikbe vágta az óriást, a köpenyegébe takarta, s a lovára felpakolta. De a köpenyeg kihasadt, a ló mind elszotyogtatta az óriás darabocskáit, s a varjak, csókák mind felszedték. A királyfi megfogta a nénjét, megkötötte az óriás láncához az óriás kamrájában, a lakatot felverte, s azt mondta: - Te pedig ülj itt örökre - s avval elindult hetedhét ország ellen. De hogy áldott Péntekre még egyszer visszatérjek, áldott Péntek a két medvefiút készen felnevelve a királyfiúnak ajándékozta. Ezeket is vitte magával. Ment, mendegélt hegyen, völgyön, erdon, bércen keresztül, míg egy olyan városhoz érkezett, amelyik egészen gyásszal volt behúzva. A város végén beszállott egy szegény özvegyasszonyhoz, s megkérdezte tole, hogy miért van olyan nagy gyászban a város. Feleli az asszony: - Jaj, édes királyúrfi, ennek a mi városunknak egyetlenegy ivókútja van, azt is egy hétfeju sárkány orzi. Azért, hogy megengedi, hogy a város az o kútjából vizet hordasson, tartozunk neki minden esztendoben egy leányt adni. Most éppen a király leányán van a sor. Holnap viszik ki a kúthoz, a sárkány számára. A király kihirdette, hogy ha kerülne olyan vitéz, aki a leányát megszabadítja, annak adná egyetlen leányát s fele királyságát. Egy fekete vitéz már jelentette is magát a királynál. Az idegen királyúrfi csak hallgatott, de mikor másnap délelott kilenc órakor a királykisasszonyt szomorú pompával kikísérték a sárkány kútjához, o is a két medvéjével megjelent a sokaság között. A kísérok a szegény királykisasszonyt nagy sírások között otthagyták a kútnál, csak a fekete vitéz maradott vele. De mikor a kút vize zuhogni kezdett, az is elbútt, félre a bokorba. Kevés ido vártatva jön ki a sárkány a kútból, mind a hét száján tüzes kék lángot okádva. A királyúrfi sem volt rest, kardot rántott, s nagyot kiáltott: - Megállj, sárkány, megvívunk! - Nem bánom, királyúrfi! - azt mondja a sárkány. Vívni kezdenek hatalmasan, mindaddig verekednek, míg a királyúrfi már csaknem minden erejébol kifogyott. Akkor kiált a medvéjének: - Rajta! A két medve egyszeribe nekiszökött a sárkánynak, s egy szempillantás alatt szétszaggatták, mert a sárkány is elfáradott volt. A királyúrfi pedig mind a hét fejét levágta, s a nyelvének és körmeinek a hegyét a vadásztarisznyájába tette. A kisasszony látta, hogy az o vitéze mennyire elfáradott. Kérte, hogy hajtsa fejét az o ölébe, s kissé nyugodja ki magát. A királyfiú ezt meg is cselekedte, s mélyen elaludt. A fekete vitéz is elésündörgött a bokorból, o is kivágott a sárkány csonka nyelveibol és körmeibol, s betarisznyálta. Azután pedig odalopózott a királykisasszony mögé, s egy sújtással az alvó királyúrfi fejét levágta, a királykisasszonyt pedig megfenyegette, hogy ot is megöli, ha errol valakinek egy mákszemnyit is szól. Bevezeti a fekete vitéz a királykisasszonyt a városba, s ott a fekete gyászt egyszeribe nagy öröm váltja fel. A király nagy lakodalmat hirdetett, s oda boldogot, boldogtalant meghívatott. A fekete vitézt s a királykisasszonyt szokás szerint az asztalfore ültették. Volt klánétás, cimbalmos, gordonos, hegedus. Vígan folyt a lakodalom, csak a menyasszony volt szomorú. De térjünk vissza a megölt királyúrfihoz. A két medve, mikor látta, hogy az o uruk vérben fekszik, azt mondja a nostény medve a másiknak: - Bátyó, gyere ide, hadd súgjak valamit a füledbe! Az odanyújtotta a fülét, de a nostény medve súgás helyett mérgesen belekörmölt, s a kifolyt vérrel a királyúrfi sebét megkenték, s mindjárt megelevenedett. A medvék mindent, ami történt, elbeszéltek neki, s a királyúrfi hazament a szállására a gazdaasszonyához, de nem mutatta, mintha tudná, hogy ki a királykisasszony megszabadítója, hanem azt kérdezte, hogy vajon adnának-e neki valamit, ha elküldene a királyi lakodalomba? - Hogyne adnának - azt mondja a gazdaasszony -, még a legrongyosabb koldusnak is adnak. Elohívta hát az egyik medvéjét, szatyrot, tarisznyát akasztott a nyakába, s elküldte a lakodalmas házhoz. A medve mikor bement a kapun - közbe legyen mondva, a fekete vitéz hét párnán ült - három párna kiszökött alóla, s azt kiáltotta: - Hajtsák ki azt az utálatos állatot! De a menyasszony azt mondta: - Ne bántsák szegényt, hanem ami van, mindenbol rakjanak a szatyrába, tarisznyájába. Raktak is abba fánkot, palacsintát, kürtoskalácsot, perecet, mézespálinkát, töltött tyúkot, s avval a medve elballagott. A másik medve is ugyanezt az utat járta meg, de már akkor mindegyik párna kiszökött a fekete vitéz alól. Harmadikszor maga a királyúrfi ment el a lakodalomba, s akkor a fekete vitéz alól a szék is kiesett. A királykisasszony egyszerre kiáltozni kezdett nagy örömmel: - Ez az én szabadítóm, ez az én szerelmes jegyesem! Hiába mutogatta a fekete vitéz a csonka nyelveket és körmöket, a királyúrfi a legesleghegyit mutatta meg, s így a fekete vitézt ló farka után kötötték. A királyúrfit pedig a kedves mátkájával összeeskették, s a király fele királyságát is neki adta. Ma is élnek, ha meg nem haltak. Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár Kriza János - Az álomlátó fiú Vissza a mese oldalra